- Hogy mondhatsz ilyet, hogy tönkreteszed az életem? – fogtam tenyereimbe arcát, kényszerítve ezzel, rám nézzen – Ilyesmire ne is gondolj. Boldog vagyok veled Popsika. Aláírom, kissé ijesztő a helyzet, mert egy babáról van szó. A mi babánkról, de megcsináljuk, rendben? Ne akarj hülyeségekért szakítani.
- De Jimin...
- Ne „dezzél” itt nekem – sóhajtottam – Voltál dokinál?
- Nem – szipogta – Tesztet csináltam, mert nem jött meg.
- Hé, semmi baj. Ne félj, itt vagyok – öleltem újra magamhoz.
Az nem kifejezés, mennyire megrémültem. Nem kifejezetten attól, hogy Bianca terhes, hanem a felelősségtől. Világ életemben egy nemtörődöm seggfej voltam, és erre itt lesz egy apró kis élőlény, akiről gondoskodnom kell majd, vigyázni rá, óvni a széltől is. Ha valamit elrontok, nem kezdhetem elölről, nem gondolhatom meg magam, hogy mégsem szeretném, sztornózzuk az egészet. Aztán, eszembe jutott, Bia mennyire retteghet. Az ő teste fog változni, neki lesznek rosszullétei, neki kell kihordani és megszülni, valamint rajta lesz a legnagyobb felelősség. A világért sem akartam, hogy mindent egyedül kelljen végig csinálnia, mert az lett volna a legnagyobb gerinctelenség, ami létezhet. A legérdekesebb mégis az volt, hogy örültem. Boldognak éreztem magam, ha elképzeltem, hogy Biancával babakocsit tologatunk és reggelente egy édes, kis fogatlan kisfiú mosolyog rám a kiságyából.
- Készítsek egy teát? – ajánlottam nyakát cirógatva, mire bólintott – Feküdj le. Mindjárt jövök – pusziltam meg fejét, ahogyan betakargattam.
A konyhába vonultam, menet közben előhalászva mobilomat, tárcsázva Rault. Jungkook aggodalmasan pislogott rám, nyilván hallotta az ordítozást, amiért utólag égett is a pofám. Főnököm szinte azonnal fogadta a hívást, vidáman beleszólva a készülékbe.
- ’Estét Fiam! Gond van?
- Dehogy Raul. Viszont, megoldható lenne, hogy holnap csak délután kezdjek? Biancát elszeretném vinni orvoshoz. Jungkook addig beugrik helyettem, már dereng neki valami a pultozásról – magyaráztam vizet forralva.
- Megint beteg?
- Nem... úgy néz ki, babát vár, de csak tesztet csinált.
- Jimin ez nagyszerű! Gratulálok! Egy gyermek a legcsodálatosabb dolog, amit Isten adhat egy párnak – örült kissé meghatódva.
Jungkook döbbenten nézett, szemeiben mintha csalódottság csillogott volna. Vállai megereszkedtek és szerintem, közel állt a síráshoz is.
- Kösz Raul – mosolyodtam el halványan.
- Ennek örömére, holnapra szabadnapot kapsz. Beállok helyetted. Most a kismama és a baba az első – bölcselkedett.
- Raul – sóhajtottam – Te nem féltél? Sokkal fiatalabb voltál nálam, amikor Dominique született és apa lettél. Rendesen meg vagyok ijedve és szarul érzem magam emiatt – vallottam be.
- Ez teljesen normális. Én is féltem, de egyetlen pillanatát sem bántam meg. Az apaság a legszebb hivatás és egy gyermek a legnagyobb ajándék, melyet egy nő adhat egy férfinek. A kudarctól ijedtél meg és ez teljesen rendben van. Mi itt leszünk és segítünk bármiben.
- Kösz Raul, ez sokat jelent nekem – bólintottam.
Még elbúcsúztunk, gratulált újra, majd a pultra raktam a telefont, megkönnyebbült sóhajjal. Máris jobban éreztem magam. Raul, Martin és Hayley immáron valóban a családom lettek és nagyon úgy tűnt, a família bővülni fog. Kevésbé féltem, mert tudtam, Raulék nem fogják hagyni, hogy elbukjak.

*&*&*&*

- Mi a franc ez? – kérdezte Jungkook grimaszolva, vizsgálva a tányér tartalmát.
Még pizsamában kószáltam a lakásban, reggelit csinálva Biancának, aki még aludt. Unokatestvérem munkába készülődött.
- Rántotta? – kérdeztem inkább, mintsem mondtam, mert magam sem voltam benne biztos, mi is az valójában.
- Ha ezt megeteted vele, meg fog csalni. Most szólok – fintorgott.
- Kapd be Kook! – horkantam fel.
- Vigyázz. Készítek neki valami rendeset. Nem démont akarunk kiűzni, hanem egy várandóst táplálni – ingatta fejét kiöntve az ételre emlékeztető izét a kukába.
Ráhagytam és a pult másik oldalára telepedve, kávét kortyolgatva figyeltem, amint ténykedik. Jungkook szakavatott mozdulatokkal törte fel a tojásokat és fogott hozzá a baconos rántotta alkotásához, amiért irigyeltem. Valahogy tehetséges volt mindenben, amibe a főzés is beletartozott.
- Hyung!
- Hmmm?
- El kell költöznöm, ugye? – nézett szomorúan.
- Már miért kéne? – értetlenkedtem.
- Családotok lesz, én meg útban leszek – vont vállat.
- Te is a családom tagja vagy Guk – mondtam lágyan – Nem kell elköltöznöd! Az a Te kanapéd – mutattam az említett bútorra – és ez szent. Itt maradsz velünk, eszedbe se jusson ilyen faszság – kislitániáztam – Bia szeret téged. Szerintem, sokkot is kapna, ha elcuccolnál.
- Tényleg? – mosolygott boldogan.
- Komolyan Kölyök – viszonoztam mosolyát. 
Sokkal vidámabban ügyködött tovább. Lehetett akármilyen fogyatékos, jó srác volt és szerettem. Plusz, rokonok voltunk. Felelőséggel tartoztam érte. A rántotta tálalva volt, amit tálcára raktam és egy buzis fejre puszi után Kooknak, beszervíroztam egy nagy bögre kávé kíséretében Biancának. Finoman cirógattam nyugodt arcát, egészen addig, míg fel nem ébredt. Édesen bújt mellkasomhoz, szorosan ölelve karjaival, amit imádtam. Az egy hónap alatt, amióta együtt éltünk, nem veszekedtünk. Persze, előfordult, hogy már hiányzott a feszkó és mondvacsinált, idióta indokkal belekötöttünk a másikba, de azt is elnevettük és inkább szeretkeztünk, levezetve a feszültséget. Bianca a többi csajjal ellentétben nem ment át házisárkányba és ettől ha lehet, még jobban szerelmes voltam belé. Mintha minden szempontból tökéletes lenne számomra.
- Hoztam be reggelit Popsika. Jungkook főzte neked – duruzsoltam.
- Aranyos tőle – kunkorodtak felfelé ajkai – Te miért vagy még pizsiben? Elkésel – ráncolta homlokát.
- Nem megyek be ma. Arra gondoltam, helyette bebaszok és elverlek – poénkodtam.
- Előbb karatézlak le, mintsem meg tudj ütni – szűkítette résnyire szemeit.
- Titkon ninja vagy? Az szexi – vonogattam szemöldökömet.
- Oklevelem is van – büszkélkedett – Igaz, én csináltam, de hiteles írat alapján. Tök élethű, még napocskát is rajzoltam a lap jobb felső sarkába és egy bicskába ugró pálcikaembert, nagy dudákkal, hogy mindenki lássa, az én vagyok.
- Tisztára dilis vagy Popsika – nevettem – Lehetek én is ninja? Gyártasz nekem is oklevelet? – biggyesztettem la számat.
- Tizenöt dolcsiba fog kerülni és egy tábla csokiba – vigyorgott.
- Tíz dolcsi és egy szelet csoki? – alkudoztam.
- Oh, most jut eszembe... fáj a csuklóm, így képtelen vagyok írni – vágott fájdalmas arcot, megnevettetve.