Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.

Müller Péter



Kim TaeHyung lévén, hogy pszichopata, képtelen volt empátiát tanusítani. Érzések, bárminemű megbánás, vagy sajnálat nélkül képes volt elvenni áldozatai életét, vagy éppenséggel kínozni. Nem hatották meg a fájdalmas sikolyok, a szánalmas könyörgések és keserves zokogás. Képtelen volt sajnálatot érezni, vagy részvétet. Ölt már embert, kínozott meg két lányt és egyiküket sem sajnálta. Sőt, mi több, élvezte a sikolyaikat, imádta azt a fájdalmat és szenvedést, melyet ő okozhat. Ám mindennek eljön a maga ideje, hiszen az élet folyamatos változások körforgása. Nem hitte volna, hogy egyszer sajnálni fog valakit, hogy egyszer azt fogja kívánni, inkább fájjon neki, mintsem másnak. Szonja vérfagyasztó, keserves sikításait azonban rohadt nehezen tűrte. Nem azért, mert idegesítette, hanem mert képtelen volt arra, hogy ne sajnálja. Rohanva tette meg az utat a házig és ingerülten rúgta be az ajtót, hogy vigyázva a konyhapultra fektethesse a jajveszékelő lányt. Keserves zokogása, szenvedő sikoltozásai bántották füleit és összeszorította mellkasát. A vas hangosan koppant a pult felületén, ahogyan letette oda Szonja reszkető testét. Hezitálás nélkül szaladt el a nyugtatóért és visszatérve fogaival szedte le a tűt védő műanyag kupakot, majd emelte a kínoktól vonagló lány nyakához. Kedvese nem könnyítette meg dolgát, hiszen remegett és egyszerre rángatózott az őt ért szenvedéstől.

- Tae segíts! - könyörgött véresre harapott ajkaival, zokogva - Vedd le. Szedd le rólam.

- Csshh. - nyomta le a pultra tenyerével a lány testét a férfi - Ne mozogj. Minden rendben lesz, csak nyugodj meg. - kérte.

Bár utólag elég nagy fasznak titulálta magát, hiszen ki az, aki lábszárán egy medvecsapdával nyugton tudna maradni? Kihasználva a fél perces nyugalmat óvatosan beleszúrta a tűt Szonja nyakába és bele fecskendezte a már azelőtt is használt erős szert. Óráknak tűnő másodpercekkel később a lány teste elernyedt, pillái lecsukódtak, ő pedig nekifoghatott a hosszú és macerás procedúrának, melyet senkinek sem kívánt volna. Pláne nem annak a lánynak, akit szeretett.

*§*§*§*



TaeHyungnak két órájába, minden orvosi tudásába és három fecskendőnyi nyugtatójába telt, mire lefeszítette a lány lábán nehezedő csapdát és ellátta a sebet. Nagyot fújtatva, fáradtan hanyatlott le a kanapéra és bambult előre, a szőnyeg mintáit szuggerálva. Keze és pulcsijának eleje, valamint ruhája ujjai is véresek voltak. Életében először nem akarta magán azt a vörös, fémes szagú árnyalatot, mert arra emlékeztette, mennyit kellett gyötrődnie annak, akit minden egyes porcikájával szeret. Tekintete a pulton fekvő, halkan szuszogó, bekötözött lábú lányra siklott, majd kitört belőle a zokogás. Fogalma sem volt arról, miért sír. Csak annyit tudott, hogy nem akarja még egyszer ezt végigcsinálni. Átélni ezt a töméntelen aggodalmat. Nem akarja még egyszer hallani, ahogyan fájdalmában zokog, nem akarja látni, ahogyan kínjában véresre harapja saját ajkát, reszket és könyörög a segítségért. Valami megváltozott benne és mindez a lány miatt volt. Jelenleg, fogalma sem volt, hogy ez a változás jó, vagy rossz, de nem érezte magát ugyanannak a Kim TaeHyungnak, mint hónapokkal, hetekkel ezelőtt. Szonja empátiát ébresztett benne, szerelmet, aggodalmat és gyengédséget. Gyengévé tette, elvette egy részét. Ráadásul az erősebbik részét, amit annyira szeretett magában. Két lehetősége volt. Vagy elfogadja ezt a változást és a maga javára fordítja. Vagy kiírtja csírájában és megöli a lányt. A feltevésbe is bele sajdult mellkasa és még keservesebben kezdett sírni. Oké, akkor egy lehetősége maradt. Mindent elkövet azért, hogy maga mellett tartsa, megóvja és egyedül az övé legyen. Mindent meg kell tennie azért, hogy soha ne juthasson eszébe elhagyni őt, hogy ugyanolyan betegesen ragaszkodjon hozzá, mint ahogyan azt ő teszi és a világát jelentse. Mindent meg akar adni neki, kivéve a szabadságot.

*§*§*§*

Szonja irtózatos fájdalomra és hányingerre ébredt. Ideje sem volt felfogni, hol van, csak oldalára fordulva öklendezett. Tae azonnal mellette termett és éppen időben tartotta elé a piros vödröt. A férfi hátát és haját simogatta, míg ő hányt, majd dolga végeztével a matracra hanyatlott vissza. A hálószobában feküdt, egy halom illatos és puha ágynemű közt. TaeHyung háta alá csúsztatva kezét ülő helyzetbe segítette és egy pohár hideg vizet itatott meg vele, aztán fektette vissza óvatosan. A lány hihetetlenül hálás volt a segítségért, illetve, az úgymond, orvosi ellátásért. Önkéntelenül is Tae keze után kutatva a matracon tapogatózott, mígnem meglelve a meleg ujjakat elmosolyodott.

- Kérsz fájdalomcsillapítót? - kérdezte kedvesen a férfi, mire bólintott.

Ismét felültette és nyelvére helyezte a pirulát, hogy egy pohár vízzel kisegítve leöblíthesse azt. Lába kegyetlenül hasogatott és fájt, de ez még mindig jobb volt, mint amikor rajta volt az a kicseszett csapda és azt hitte, levágta. Sosem érzett még ahhoz fogható kínt, mint akkor és ha Tae nem segít rajta, valószínűleg bele pusztul a szenvedésbe. Kinyitva pilláit ráncba szaladt homloka a vörös szemű férfi láttán, hiszen teljesen jól látszódtak a sírás nyomai. El nem tudta képzelni, mi ríkathat meg egy pszichopata gyilkost és a kérdés önkéntelenül csúszott ki száján, miközben aggodalom szaladt rajta végig.

- Tae mi a baj? Te sírtál? - tolta fel magát karjaival az ágyon, hogy alaposabban megnézhesse a nem mindennapi látványt.

Most komolyan aggódik egy gyilkos miatt? Komolyan sajnálja őt?

- Semmi. - mormogta rekedtes hangon TaeHyung.

- A semmi miatt nem bőgnek az emberek. - erősködött és simogatni kezdte fogvatartója kezét.

- Csak... - vont vállat sután.

- Csak mi? - érdeklődte erőszakosabb hangnemben.

- Szar volt látni téged így...- motyogta Tae félre nézve.

Szonja szemei hatalmasra tágultak a döbbenettől és nem tudott volna magyarázatot adni a hirtelen vágtára kapcsoló pulzusára, valamint a mellkasában szét áradó kellemes forróságra.

- Miattam sírtál? - kérdezte kábán, sokkosan.

- És ha igen? - csattant fel TaeHyung - Szerinted egy kibaszott lelketlen gyilkos vagyok csak. Na és akkor mi van? - kiabált - Igen, öltem embert. Igen, élveztem. De azt, amit pár órája miattad kínlódtam végig, soha többé nem akarom átélni! Kurvára aggódtam! ...Azért könyörögtél, hogy öljelek meg, csak, hogy ne kelljen szenvedned. - csóválta fejét - Ezt soha többet! Érted? Soha, a kibaszott életben többet nem akarom!

Szonja képtelen volt megszólalni, csak tátogott, mint a hal. Kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukta, mert egyszerűen nem tudott erre mit reagálni.

- Szeretlek és nem akarom, hogy még egyszer bajod essen. Nem akarom még egyszer a véredet lemosni a konyhapultról és a kezeimről. - mondta halkan a férfi.

- Miért? - lehelte értetlenül a lány.

- Most mondtam. - morogta TaeHyung, majd sóhajtva beszélni kezdett - Előtted is voltak itt lányok. Egészen pontosan kettő lány, akiket a pincében tartottam fogva, mint téged.

- Mi lett velük? - nyelt nagyot Szonja.

- Ők... mások voltak. Velük én is más voltam.

- Ho...hogy értve? - dadogta félve.

- Őket bántottam. Nem úgy, mint téged. Nem úszták meg egy sima haj tépéssel és pofonnal, mint Te. Kínoztam őket, sokszor hosszú órákig. Megerőszakoltam őket és az összes beteg vágyamat kiéltem rajtuk. És tudod miért? Mert élveztem. Imádtam hallgatni, ahogyan sikítanak, könyörögnek azért, hogy hagyjam abba, vagy csak öljem meg őket és vessek véget a szenvedéseiknek. Mikor az agyamra mentek, egyszerűen kinyírtam őket. Alig pár hét után már halottak voltak. És nem éreztem semmit, miközben megtettem. Sem szánalmat, sem részvétet, semmit. Semmi empátia.

- Velem is ezt fogod tenni? - suttogta sápadtan, könnyeit nyelve a lány és Tae nevetésére megugrott.

- Gondolkozz egy kicsit Szerelmem! - mosolygott a férfi - Mióta vagy itt?

- Nem tudom...Két hónapja?

TaeHyung bólintott és megnyalta ajkait.

- Téged hányszor erőszakoltalak meg?

- Egyszer sem. - csordultak ki Szonja könnyei.

- Hányszor kínoztalak?

- Egyszer sem.

- Akkor szerinted? - hajolt közelebb Tae, mintha egy titkot akarna megsúgni - Te más vagy. Éppen ezért élsz. És tudod, mi a különbség közted és köztük? - a lány megingatta fejét, mire TaeHyung szélesebben mosolygott - Az, hogy tökéletesen tisztában vagy azzal, mennyire egy beteg állat vagyok és mennyire veszélyes. Mégis, ennek ellenére szeretsz. És ne mond, hogy nem! Már réges-rég elmehettél volna, ha annyira akarsz, mégis maradtál. Ott a csavarhúzó a matracod alatt Szerelmem, mégsem használtad. Elszökhettél volna, de nem tetted, ahogyan napok óta nem próbálkoztál semmivel sem. A kulcsok végig ott voltak az ajtóban, de nem szöktél meg. Azért, mert szeretsz. Lehet, hogy most nem vallod be magadnak, de mindketten tudjuk, hogy ez így van. Éppen annyira beteg módon szerelmes vagy belém, ahogyan én beléd. Ha nem jobban...