A kibírhatatlanul hosszú büntetések alattomos és durva paradoxonja, hogy hét-, tizenkét és húszéves büntetés mellett az ember csak úgy tud ember maradni, ha elfogadja, hogy a börtön az ő világa. De ha ez a helyzet, akkor hogy lesz képes odakint ettől függetlenedni a szabadulás után?

Piper Kerman




Min YoonGi sosem hitt az álmok jelentésében, vagy az Isteni jelekben. Mégis, amikor Szonjával álmodott, megmagyarázhatatlan módon nem hagyta nyugodni. Talán, csupán lelkiismerete szerette volna ezzel arra ösztönözni, hogy cselekedjen helyesen és mentse ki Szonját TaeHyung beteg világából, vagy talán túlságosan is megkedvelte a magyar lányt, aki helyzetéhez képest próbált vidám maradni. Mindegy, hogyan, vagy miért, de mikor már három napja nem hallott semmit Szonja felől, úgy gondolta, ideje házhoz mennie. Az elmúlt napokban többször is telefonált Taeval, többször is rákérdezett a lányra. TaeHyung olyankor mindig ideges lett és lerázta valami ócska kifogással. Viszont, Min YoonGinak meg volt az az előnye, hogy ismerte legjobb barátját és pontosan tudta, mit kell tennie. Megvárta, míg TaeHyung lelép a szokásos szerdai pszichológus látogatására indul. YoonGinak volt annyi esze, hogy észrevétlenül leskelődjön utána és egy keskenyebb földes úton leparkolt kocsijával az erdő legközelebbi szegletében, majd kivetődve a fák közül a házhoz sprintelt. Sosem szeretett futni, ám mégis különös kényszert érzett rá. A régebben Taetól kapott pótkulcsokkal kinyitotta a biztonsági zárakat, aztán belépve az épületbe sürgetve kikapcsolta a riasztót is. Megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogyan a manővert sikeresen véghez vitte. Beljebb lépkedett, hallgatózva, figyelve, de egy árva neszt sem hallott, ami miatt egyre jobban aggódott. Lehet elkésett és TaeHyung már meg is ölte a lányt? Nagyot nyelve indult a pince irányába és nyitott be oda. Orrát rögtön megcsapta az a szörnyű bűz, mire gyomra egybe ugrott. Tae annyira felelőtlen lenne, hogy megöli a lányt, a hulláját pedig csak úgy ott hagyja? Maga sem tudta miért, de a feltevés, hogy Szonja már nem él, végtelenül elkeserítette. Biztosra akart menni, ezért arcát eltakarva pulcsijával leszaladt a lépcsőn, miközben szemeivel végig pásztázta a helyiséget. Egyből ki is szúrta az irtózatos szag forrását, ami a sarokban fekvő, véres, zsemle színű szőrgombóc volt, kinek feltehetően elvágták a torkát. Tekintete tovább siklott, egész a ketrecig, ahol egy félholtra vert lány kuporgott. Azonnal a vashoz sietett és homloka ráncba szaladt közelebbről meglátva Szonját. Nem találkozott még ilyen durva és kegyetlen sérülésekkel, pláne nem olyannal, aki ezeket túl is élte, pedig a lány még ha gyengén is, de lélegzett. Karja jól láthatóan eltört és nem is foglalkozott vele senki, noha elég kellemetlenül festett. Arca több helyütt zúzódással volt tele, valamint kék -zöld foltokkal, véraláfutással. Nyakán jól láthatóak voltak TaeHyung fojtogatása által szerzett ujjnyomai, valamint testét sem kímélte, a lányon nem lehetett találni egyetlen épp felületet sem. YoonGi benyúlt a rácsokon és vigyázva megsimogatta Szonja duzzadt pofiját.

- Kislány kelj fel! Én vagyok az, Min YoonGi. Elviszlek innen. Hallod, kiszabadítalak, csak tarts ki még egy kicsit. - biztatta a lányt, aki erre nyöszörgött.


*§*§*§*



Min YoonGi méltán kijelenthette, hogy újabb három pokoli napon van túl. Miután sikeresen leütötte a lakatot a ketrecről és kiszabadította Szonját, bujkálnia kellett vele, ráadásul Jinnek is muszáj volt hazudnia, hiszen Taet mégsem köphette be. Legyen akármilyen ember is, a legjobb barátja. Jin szakszerűen begipszelte Szonja törött karját, valamint az összes sérülését ellátta, így valamivel emberibben festett, bár, járni és erőlködni nem. A lány érthető okból nem igazán kommunikált senkivel sem, ami miatt YoonGi aggódott. A negyedik napon, - amit egy barátja nyaralójában töltöttek - reggelit készített a sebesültnek és azzal a szándékkal, hogy finoman kifaggatja, bevitte neki. Szonja már ébren volt, az ágyon ülve meredt maga elé, gondolataiba merülve.

- Kopp -kopp. - viccelődött YoonGi - Bejöhetek? - mosolygott szelíden.

Szonja aprót bólintott, majd várakozva figyelte a szőke hajú férfit, míg ő helyet foglalt egy széken, mit az ágy mellé húzott.

- Hogy érzed magad? - érdeklődte YoonGi, válaszul egy bólintást kapva - Figyelj... - váltott komolyabb hangnemre - fogalmam sincs, miket élhettél át ott, miket tett veled azaz állat, de ha esetleg...ha esetleg szeretnéd, hogy egy nőgyógyász is megvizsgáljon és nyoma maradt Tae állatságának...nem ítél el érte senki. - pillantott a lány szemeibe.

- Nem erőszakolt meg. - szólalt meg Szonja hosszú napok óta először, meglepve YoonGit - Megvert és eltörte a karomat, bezárt, éheztetett, kikötözött és kényszerített arra, hogy végig nézzem, amint elvágja a kutyám torkát, de sosem erőszakolt meg...azt mondta... - remegett meg alsó ajka és bukkantak ki némán könnyei - Azt mondta, ha megtenné, kiszakítaná a lelkemet és ő nem így akarja, nem ilyen módon...

YoonGi zavartan ráncolta homlokát és értetlenül nézett a lányra.

- Segítek haza jutni. Magyarországra. - jelentette ki.

- Semmilyen iratom nincs. Tae elvette az összeset és még mindig nála van és amíg nem kerül vissza, nem tudok haza menni. - ingatta fejét Szonja.

- Vissza szerzem. - mondta a férfi elszántan.

- És mégis hogy? - horkantott Szonja - Oda mész és szépen vissza kéred? Nem, YoonGi. Nagyon szépen köszönöm, hogy kimentettél onnan, de ezzel hatalmas kockázatot vállalsz. Nem mehetsz vissza, mert tuti megkattant, miután rájött, hogy segítettél nekem kijutni és akkor meg fog ölni.

- Nem érdekel. - állt fel - Megszerzem a papírjaidat, ígérem.



*§*§*§*



Min YoonGi gyomra ideges görcsben állt, ahogyan benyitott TaeHyung házának ajtaján. Meg akarta tartani ígéretét Szonjának és vissza szerezni a papírjait, méghozzá úgy, hogy Tae ne sejtse meg, ő szöktette meg a lányt. Már a küszöbön állva tisztán hallotta TaeHyung keserves zokogását, majd beljebb érve meg is látta a szánalmasan padlón görnyedő, síró barátját. Egy röpke pillanatra megsajnálta TaeHyungot, de eszébe jutott, miket művelt Szonjával, így arra a következtetésre jutott, hogy ez a minimum, amit megérdemel. YoonGi igyekezett tartani magát eredeti tervéhez, miszerint nem tud semmiről sem.

- Tae, mi van? Mi történt? - kérdezte aggodalmasan, sietősen barátja mellé térdelve.

- Elhagyott...itt hagyott, mert bántottam...- sírta a választ TaeHyung - Nem bírom ki nélküle Hyung. Szükségem van rá. Tudom, hogy egy utolsó rohadék vagyok és nem érdemlem meg, de nekem szükségem van rá. Hiányzik...annyira kibaszottul hiányzik...

- Várható volt a szökése Tae. - veregette vállba a másikat YoonGi.

- Pedig én próbálkoztam Suga, kurvára próbálkoztam, de mindig eldurran a kibaszott agyam és olyankor nem tudom kontrollálni, mit teszek. - magyarázott kétségbeesetten - De sosem bántottam komolyabban, vagy akartam megölni, mert szeretem és nekem csakis rá van szükségem.

- Eltörted a kibaszott karját, ez mégis mennyire komolytalan bántalmazás? Félholtra verted! - szólta el magát a szőke.

TaeHyung könnyei azonnal elapadtak és állkapcsát megfeszítve, gyilkos szemekkel nézte YoonGi tanácstalan arcát.

- Te vitted el! Te vetted el tőlem! - hörögte sátáni hangon, majd a mellette heverő késért nyúlt.