Gyűlölet és imádat (...). Ugyanazon tőről fakadó bolondságok. Mindkettőt szenvedély szüli, és míg a fent nevezett érzemény ki nem bomlik teljesen, aligha tudható, melyik is valójában.

Böszörményi Gyula



TaeHyung úgy állt kedvese mellett, mintha bármelyik másodpercben elfuthatna. Ugrásra készen, megfeszülve. Pedig a lány igazán nem csinált semmi gyanúsat, semmi arra utalót, hogy szökni akarna. Csupán ácsorgott ott Tae oldalán, élvezve ennek a csekélyke szabadságának pillanatait. Gyönyörűen festett, ahogyan arca kipirult a hideg téli levegőtől, ajkait őszinte mosolyra görbítette, szőke tincsei ide-oda libegtek a széltől, szemei boldogan csillogtak és tiszta, gyermeki lelkesedéssel élvezett minden egyes odakint töltött percet. Gucci vígan rohangált körülöttük, néha felbukva saját lábaiban, orral előre vágódva a sűrű avarban, amin Tae a fejét ingatta, Szonja pedig kacagott.

- Hogy lehet ennyire kis szerencsétlen? - billentette oldalra fejét a lány, szelíd mosollyal.

Pontosan úgy nézte a kutyát, ahogyan egy anya a gyermekét. Végtelen szeretettel és féltéssel. Gucci akárhányszor elesett, vagy kissé távolabb merészkedett, a lány ijedten feszült meg, készen a futásra, hogy vissza hozza kutyusát. TaeHyung rettentően gyűlölte azokban a percekben azt a rohadt kis dögöt, amiért a puszta létezésével kivívta párja szeretetét és figyelmét.

- Sikerült a legidiótább és legnyomorékabb kutyát elhoznom a kereskedésből. - jegyezte meg a férfi gúnyosan.

- Ne mond ezt. - mosolygott szakadatlanul a lány - Ő így tökéletes.

- És én? - emelte meg egyik szemöldökét Tae.

- Te, mi? - ráncolta homlokát Szonja.

- Én ilyen őrülten vagyok tökéletes? - kérdezte sötét ábrázattal, mintha a rossz válaszra képes lenne támadni.

- A maga módján mindenki tökéletes Tae. - fordult vissza a kutyához a fák közé bámulva - Nincsenek selejtes példányok. - tette hozzá.

TaeHyung ajkai felfelé görbültek a választól. Egy röpke pillanatra talán még el is szégyellte magát, amiért egy ilyen angyali, ártatlan és tiszta lelkű lányt tart fogva, lelkileg terrorizálva. Ám túl régóta járt dili dokihoz ahhoz, hogy ne vegye észre a hangjában csengő rejtett fájdalmat és sérelmet.

- A szüleid neveltek erre? - érdeklődte.

Tae rengeteg mindent tudott Szonjáról. Hogyan issza a kávét, mi a kedvenc filmje, hova járt óvodába, mi volt a jele, hogy hívják a barátait, ki a kedvenc költője és mi a kedvenc verse. A lány sok mindenről mesélt neki, kivéve a szüleit és a családját.

- Nem. - felelte csendesen és csóválta fejét - Ők mások.

- Hogy értve mások? - zavarodott össze a férfi.

Szonja vállat vont, majd kezeit kabátja zsebeibe dugta, így védekezve a hideg ellen. Ezzel csupán azt érte el, hogy még kíváncsibbá tette TaeHyungot és mindenáron tudni akarta a múltja ezen részét.

- Bántottak téged? - faggatta tovább félve.

Feldühítette a lehetősége annak, hogy bárki is sérelmet okozzon annak a nőnek, aki a világát jelenti és jelenleg az egyedüli, aki életben tartja.

- Ritkán ütöttek meg. - mondta Szonja tömören - Lelkileg amortizáltak le. - bámult törhetetlenül előre.

- Mi történt? - feszült meg a férfi állkapcsa.

- Mi nem? - horkant fel gúnyosan a lány, majd végre valahára mesélni kezdett - Anya nagyon fiatalon szült engem. Alig volt tizenhét. Koraszülött lettem, alig hét hónapra jöttem világra és sokáig a kórházban kellett lennem. Nem én akartam, nem én döntöttem így, mégis megtörtént, mert a placenta diónyi méretűre zsugorodott, én pedig majdnem meghaltam az anyaméhben, de idejében észrevették és megmentettek. Öt, vagy hat éves lehettem, amikor anya először a fejemhez vágta és akkor nem is fogtam fel igazán belőle semmit, csak azt, hogy rossz gyerek vagyok. Azt mondta gyűlöl, mert tönkre tettem az életét. Hetekig be kellett járnia hozzám, hozni anyatejet, ott lenni velem és beszélnie hozzám, míg a vele egykorúak bulizni jártak és élvezték az életet. Azt mondta, elvettem a szabadságát, a jövőjét, az álmait, mindenét a puszta létezésemmel. Pedig, nem én kértem, hogy szüljön meg és hozzon áldozatot értem. Nem én döntöttem úgy, hogy elveszem a lehetőségeit. Attól a naptól fogva, jó gyerek akartam lenni és betegesen vágytam arra, hogy anya szeressen. Mindenben segítettem neki. Elmosogattam. - itt maró gúnnyal felnevetett - Persze koszosak maradtak az edények, de mit vár az ember egy öt évestől? - vont vállat - Csak jó akartam lenni és azt, hogy végre szeretettel nézzen rám, ne úgy, mint egy...nem is tudom, mire. Sosem kértem új és jobb játékokat, sosem hisztiztem, vagy sírtam, mert tudtam, attól csak még inkább utálni fog. Keményen igyekeztem és szorgosan meghúztam magam, nehogy gondot okozzak. Viszont, sosem változott semmi. Egyetlen anyáknapjára, vagy szavaló versenyemre sem jött el. Amikor, nagyobb lettem és elkezdtem a cukrász sulit, még durvábban oda tettem magam, de nem értékelte. Jól tanultam, évfolyam első voltam, de soha nem dicsért meg. Iskola mellett dolgoztam és leadtam a pénzemet az utolsó forintig, hogy segíthessem ezzel is. Azt hittem, jobb lett, de tévedtem. Naponta a fejemhez vágta ugyanazokat a szövegeket, ugyanazokat a mondatokat. "Egy semmmirekellő vagy!", "Értéktelen vagy!", "Hülye vagy és szerencsétlen!", "Ostoba, szajha, fogyatékos, undorító, neveletlen, gonosz, mihaszna!", "Bánom, hogy a világra szartalak és nem kapartattalak ki idejében!". Egyszer megkérdeztem tőle, szeret-e. Tudod, mit reagált? - fordult Taehoz, aki megingatta fejét - Kinevetett és leköpött. Az arcomba köpött, miközben és megszállottan ismételgettem, hogy szeretem. - futották el szemeit könnyek - Szóval Tae, igazad volt. Ugyanolyan beteg vagyok, mint te. Betegesen vágyom arra, hogy valaki végre értékesnek tartson és szeressen. De leginkább arra vágyok megszállottan, hogy az anyám ne gyűlöljön. Remélem, most boldog vagy. - mondta, majd a házba indult.


*§*§*§*



A lány a kanapén fekve bámulta a tévét, míg TaeHyung a laptopján dolgozott, ám egyik kezével kedvese haját piszkálta, finoman simogatva a combjain szét terülő homokszínű tincseket. A férfit különös megnyugvás árasztotta el attól, amit Szonja elmesélt neki. Egyre kevésbé tartott attól, hogy megszökik, hiszen valóban egyformák. A lány betegesen vágyik a szeretetre, ő pedig betegesen szereti. A tökéletes párosítás. Tudta, ha a megtudott információkat a saját javára fordítja a lány önszántából is vele marad, csupán meg kell őriznie hidegvérét és kordában tartani őrült oldalát, amivel elijeszthetné. Elvégre, ma sem futott el. Ott volt a lehetőség, mégsem hagyta el őt és ettől a csekélyke gesztustól hihetetlen boldogság járta át. Nagyot sóhajtva csukta össze a gépet és rakta arrébb, majd vitte ujjait Szonja meztelen vállára, amit szabadon hagyott a trikó anyaga. Érezte, amint kedvese libabőrössé válik és jól láthatóan megborzong érintésétől, ezzel felfelé görbítve TaeHyung száját.

- Ülj az ölembe. - kérte halkan a lányt.

Szonja értetlenül bár, de engedelmesen felkelt fekvő helyzetéből és elhelyezkedett Tae ölében. Combjaik össze simultak, öleik egymáséhoz préselődtek, amivel kicsalt egy elégedett morgást a férfiból. TaeHyung lassan tette tenyerét kedvese alkarjára és simított vele egyre feljebb és feljebb haladva, kiélvezve puha bőrének érintését. Minél több időt töltöttek együtt, annál biztosabb volt abban, hogy a magyar lány az utolsó számára és sosem érzett még ennél intenzívebb, elsöprőbb szerelmet, mint vele. Talán, ez még másabb is volt. Sokkal emberibb, sokkal érzékibb és vágyakozóbb. Kölcsönösen szükségük volt egymásra és ezt mindketten tudták. TaeHyung szerette azt, hogy az előzőekkel ellentétben, Szonja nem akarja megváltoztatni. Nem szól rá, nem próbálja meg átvenni az irányítást, csupán alig észrevehetően próbálja kezelni és valamilyen szinten kordában tartani. Egy csöppnyit megszelídíteni, de nem pincsivé avanzsálni és beidomítani. Nem szól rá, ha kiabál vele, hanem kockára téve saját épségét megközelíti, simogatja és kedveskedik neki. Nem uralni akarja és kiharcolni a saját igazát és hatalmát, hanem finoman egyenjogúnak lenni és közösen kezelni a problémákat, a tökéletes időben pedig meghúzódni a háttérben, csendesen figyelve.

Tae ujjai végig rajzolták a lány kulcscsontját, nyakának kecses ívét, arcélét. Szonja lihegve eresztett egy reszketeg sóhajt, amikor a férfi ujjai elérték hajtövét és óvatosan ujjai köré tekerte. Ostobaság és átkozta is magát érte rendesen, de egyszerűen nem bírta tovább, így előre hajolva szüntette meg a köztük maradt pár centi távolságot és vette birtokba TaeHyung mézédes, puha ajkait. Tae a csókba mordult, majd másik keze lesiklott Szonja fenekére és bele markolva húzta még közelebb magához. Nyelve engedélykérően megbökte a lány alsó párnáját, hogy elnyerve a bejutást szenvedélyes táncba kezdjenek. Szonja keze is életre kelt, felmerészkedve Tae tarkójáig, ahol cirógatni kezdte a férfi nyakát. TaeHyung lihegett az őrült vágytól és készült felállni a kanapéról, hogy a hálóba cipelhesse szerelmét, ahol egy hosszan kényeztesse nyelvével, ám a zsebében rejlő mobil hangosan csilingelt, jelezve, hívják. Nem akart mindent elrontani, de kockáztatni sem. Ráadásul, a lány furcsa, különösen csillogó szemei is felhúzták az agyát, nem beszélve arról, milyen megbabonázva nézte a rezgő, csengő készülék helyét.

TaeHyung nem akarta, de az őrült oldala felül kerekedett, átvéve az irányítást felette és tehetetlen volt ellene. Az egyik pillanatban még szerelmesen csókolta és simogatta a lányt, a másikban pedig a földhöz szegezte, combjaival leszorítva karjait és mellkasát, míg ujjait a torkára fonva erősen lefogja.

- Ha megmukkansz, eltöröm a kibaszott nyakadat! - sziszegte ijesztő hangon a lánynak, miközben előhalászta telefonját, hogy fogadja a hívást.