A megbánás szó azt jelenti, hogy megváltoztatjuk hozzáállásunkat, gondolkodásunkat. Úgy érzékeltethetnénk legegyszerűbben, hogy mondjuk valaki nyugat felé tart, majd valamilyen oknál fogva hirtelen irányt változtat, és 180 fokot fordulva keletre indul tovább. A bocsánatkérés szemszögéből ez azt fejezi ki, hogy az egyén felismeri, hogy a jelenlegi viselkedése mennyire káros. Fájdalmat érez a másik embernek okozott sérelem miatt, és úgy dönt, hogy változtat a viselkedésén.

Gary Chapman



Kim TaeHyung gondolatai kuszák voltak. Egyszerre harcolt benne a normális önmaga és az őrült része, egymás ellen érvelve. A sötét földúton sétálva, legjobb barátja vérével beszennyezve, - akit nem ölt meg, csupán megsebesített -, részletesen átgondolta lehetőségeit. Felkereshetné Szonját, hogy bocsánatot kérjen és megígérhetné neki, hogy megváltozik, amit valóban be is tartana, például kérhetne valami gyógyszert a dühkitörései ellen. Talán még soha életében nem rémítette meg annyira, mint a lehetősége annak, elveszítheti azt a lányt, akit mindennél jobban szeret a világon. Megbánta, hogy fájdalmat okozott neki, hogy bezárta, hogy megütötte és hogy megölte a kutyáját is, de ő csak azt akarta megmutatni Szonjának, hogy rajta kívül nincs senkije és egyszerűen muszáj együtt maradniuk. Az autó hangjára oldalra biccentette fejét, majd alig egy pillanattal később már fegyvert szegeztek rá a rendőrök és azt akarták emelje fel kezeit. TaeHyung pedig könnyes szemekkel megtette, hiszen tudta, eljött az ideje annak, hogy változzon, és ennek tökéletes kezdése az, hogy egy kis ideig lemondva szerelméről elkezdi törleszteni bűneinek lajstromát.

*§*§*§*

- Kész vagy? - érdeklődte Min YoonGi a bőröndjébe pakolászó lánytól.

- Azt hiszem. - biccentett Szonja.

A magyar lány még egyszer körbe nézett az utóbbi három hétben használt vendégszobáján és behúzta táskája cipzárját, indulásra készen. Három hét telt el azóta, hogy YoonGi megszöktette TaeHyungtól. A szőke férfi ragaszkodott hozzá, hogy míg vissza nem utazik Magyarországra, nála maradjon. Nagyon jó barátok lettek az eltelt idő alatt, bár Szonja a történtek okán, nem szívesen nyílt meg teljesen a srác előtt.

- Hogy van a harci sérülésed? - biccentett YoonGi combjára a lány.

- Egyre jobban. - szegte fel állát büszkén a szöszi.

Amikor YoonGi elment TaeHyunghoz a lány papírjaiért és ő rátámadt egy késsel, szerencsére "csupán" a combját sikerült megvágnia vele, így mondhatni, egész olcsón megúszta és még az iratokat is megszerezte.

- Szóval elmész... - sóhajtotta szomorúan a férfi - Hiányozni fogsz. Tök eseménydús melletted az élet.

- Túlságosan is. - forgatta szemeit a lány - Te is hiányozni fogsz YoonGi és nem tudom elégszer megköszönni, amit értem tettél. - pislogott hálásan - Megmentett egy hős lovag. - mosolygott.

- A hős lovag általában elnyeri a csaj szívét és a fele királyságot is. - jegyezte meg sokat sejtetően a férfi.

- Általában így is van, de ebben a történetben a hercegnő a sárkányra bukik, akit fél óra múlva ítélnek el. - húzta el száját.

YoonGi szólásra nyitotta száját, de hang nem jött ki rajta, mert az éppen betoppanó Jin meggátolta benne. A másik pasas aggodalmasan pillantott a szőke lányra és míg YoonGi előzékenyen levitte a kocsiba Szonja csomagját, halkan rákérdezett.

- TaeHyung tárgyalására mentek?

- Igen. Elvégre, ennyivel tartozom neki...vagy mi... - motyogta a lány.

- De ugye tudod, hogy nem szabad idegeskedned, kiakadnod, ilyesmi? - vonta össze szemöldökét.

- Igen, Jin. - bólintott Szonja - Tudom és nem fogok, ne aggódj annyit. Köszönök mindent! - ölelte át a magas férfit búcsúzóul.



*§*§*§*





Szonja gyomorgörccsel ülte végig Kim TaeHyung tárgyalását, aki egész idő alatt őt nézte, olyan parázsló tekintettel, akár egy csodát. Szonja maga sem tudta volna megmondani, mit is érez pontosan a férfi iránt, hiszen, mielőtt elrabolta volna, úgy gondolta: Tae élete szerelme és a nagy Ő. Utána pedig hol pofont kapott, hol simogatást. Tudta, ha nem lenne a férfi mentális betegsége, valószínűleg szemet sem vetett volna rá, de legalább normális szerelmi élete lehetne és ő normálisan epekedhetne egy isteni pasiért, aki észre sem veszi. Sajnos azonban ez nem így történt, TaeHyung embereket ölt, őt lelkileg terrorizálta és megverte, eltörve a karját. Szonja néha zavarodva követte a tárgyalás eseményeit. Nem tudta eldönteni, most melyik ítéletnek örülne jobban, ha Taet börtönbe zárnák, vagy mint ahogyan az ügyvéd javasolta, egy szigorúan őrzött elmegyógyintézetben kezelnék. Amikor pedig a bíró kijelentette: Kim TaeHyung teljesen őrült, ezért nincs teljesen tisztában tettei következményeivel, így diliházba megy, Szonja fellélegzett, ám legbelül mégis megijedt. A gyilkosoknak nem börtönben lenne a helyük?!




18 hónappal később:



Báthory Szonja boldog mosollyal lépte át budapesti lakásának küszöbét, maga előtt tolva a babakocsit. A kicsi Viktor vidáman gagyarászott, bőszen hadonászva kezecskéivel, semmi jelét nem mutatva annak, hogy húsz perccel ezelőtt még keservesen sírt a védőnői státusz vizsgálaton. Klára, a védőnő pedig igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy az ő kedvenc gyermeke ne sírjon. Szonja rettenetesen büszke volt félig ázsiai származású fiára, kinek szépségére csodájára jártak. Hatalmas mandulavágású szemi voltak, akárcsak az édesapjának és még a mosolya is az övé volt. Noha egyedül nevelte, akárhányszor rá nézett, eszébe jutott TaeHyung, aki lehet megkeserítette életének pár hónapját, de a legszebb ajándékot adta neki, amit csak egy nő kaphat. Egy gyermeket. Szonjával a szülei Viktor születése óta nem álltak szóba. Az anyja mindennek elhordta őt és a picit is. Hiszen, szavaival élve "egy kínai korcs kölyök nem kell a mi családunkba". Hiába magyarázta Szonja, hogy nem kínai, hanem koreai, anyja nem hallotta meg, ő pedig egy idő után magasról leszarta.

Szonja bezárta maga után az ajtót és kivette Viktort a kocsiból, amit félre tolt, majd a már szemeit dörgölő kisfiút a szobába vitte és berakta a kiságyába. A mobilja csörgésére kisietett a szobából, vissza a nappaliba, mert nem szerette volna, ha Vik hisztibe kezd. YoonGi hívta, amit furcsállt, hiszen telefonon jó ideje nem beszéltek már, csupán a neten keresztül tartották a kapcsolatot, heti rendszerességgel.

- Helló YoonGi! Hogy - hogy hívtál? - szólt bele lihegve a készülékbe a lány.

- TaeHyung megszökött. - vágott a közepébe.

- Ez egy nagyon szar vicc Min YoonGi. - közölte Szonja.

- Nem viccelek! Három napja megszökött a pszichiátriáról és nem találják sehol.

- Baszki, az nem egy szigorúan őrzött létesítmény? Mégis, hogy a faszba tudott megszökni? - simította tenyerét homlokára.

- Fogalmam sincs, de kérlek nagyon vigyázz magatokra és ha bármi van, hívd azonnal a zsarukat, aztán engem. - tanácsolta.

- Rendben, de szerintem nem lesz gond. Az ablakokon biztonsági rács van, az ajtó dupla záras és riasztó is van a lakásban. Ha bárki be is jutna ide, azt idejében észre veszem majd és használom a baseball ütőt. Vigyázok YoonGi. Anya vagyok, ez a dolgom. - sóhajtott.

- Oké, de...aish. Bocsi, mennem kell. Később hívlak. - és azzal kinyomta a telefont.

Szonja össze szorította pilláit és nagyokat sóhajtott, hogy lenyugodjon. Hiába telt el sok-sok hónap, valamelyest felzaklatta TaeHyung említése és szökésének híre. Mégiscsak elrabolta! Természetes, hogy retteg tőle. Eresztve egy sóhajt indult a szobába, hogy rá nézzen a túlságosan is csendes Viktorra, de a szoba ajtaját kitárva megtorpant. Szemeit könnyek lepték el, ajkai remegtek, egész testében reszketett. Szíve olyan veszett tempóban dübörgött, majdnem bele halt és leverte a jeges verejték.


Kim TaeHyung ott állt a hálószobájában, kezében a kisfiával, aki édesdeden, halkan szuszogva aludt őrült apja karjaiban. A férfi felemelte fejét és elmosolyodott, majd régen hallott érdes hangjával megszólalt.

- Csendben Kicsim, fel ne ébreszd a kisfiúnkat...



VÉGE