Báthory Szonja sosem szeretett futni. Az iskolában is rühellte a testnevelés órákat és ha tehette, ellógta. Sokszor inkább lekéste a buszt és megvárta a következőt, csakhogy ne kelljen rohannia. Most azonban úgy futott, mint még sohasem. Ugyanis az életéért futott...

Tüdeje sípolva tiltakozott a kínzás ellen, lábai fájtak az irdatlan tempótól, de nem adta fel. Kitartóan rohant, át a fák között, nehezen tájékozódva a sötét erdőben. Arcán egymás után peregtek le újabb és újabb könnycseppek. Rettegett és egyszerre reménykedett. Rettegett attól, mi lesz, ha TaeHyung utoléri, és reménykedett benne, hogy sikerül eljutnia olyan messzire, hogy üldözője feladja és szabad lehessen. Egyedül a hold nyújtott némi fényforrást, de igyekezett kikerülni minden útjába kerülő bokrot és fát. Fogalma sem volt arról, mennyi ideje szaladhat, vagy, hogy merre, viszont nem akart megállni. Egyszerűen nem érezte úgy, hogy még megpihenhetne. Torka égett, ahogyan tüdeje is, szíve pedig olyan hevesen vert, majd' kirobbant a mellkasából. Egy röpke másodpercre megtorpant hallgatózni, ám a fülében dübörgő vértől semmit sem hallott. A kurva életbe! Egyetlen másodperc volt csupán, Neki mégis elegendő ahhoz, hogy a lányra vetődve a földre terítse. Szonja vérfagyasztó sikoltása betöltötte az erdőt, visszhangot verve a fákról. Egy-egy nagyobb madárraj riadtan szállt fel a fák ágairól, menekülve onnan. Mert ők megtehették. A lány kezeivel hadonászva megpróbálta megütni a fiút, hiába, sokkal erősebb volt nála és őrült is. Márpedig, az őrültekben rengeteg erő rejlik. Szonja bármit megadott volna azért, hogy értsen a pszichológiához és tudja, mit kell ahhoz mondania, hogy Tae belássa, nem normális, amit tesz vele és elengedje, de sajnos, nem konyított az efféle tudományokhoz. Arra viszont, tisztán emlékezett, hogy egyszer régebben a Facebookon olvasott valami olyasmit, hogy egy nap átlagosan hét pszichopata mellett sétálunk el, amin akkoriban jót nevetett és barátnőjével azon viccelődtek, hogy Ők már nem azok, mert papírjuk is van róla, igaz, ők írták. Drága Paula, vajon gondol - e még rá? TaeHyung lefogva Szonja kezeit a mellkasára ült, ezzel teljesen ártalmatlanná téve a zokogó, kétségbeesett lányt.

- Engedj el! Könyörgöm Tae, engedj el! - sírta a szavakat.

A fiatal férfi nem foglalkozva a neki szánt könyörgéssel zsebéből előhúzta az injekciót és fogaival leszedve a tűn lévő védőkupakot a lány karjához emelte a tűt.

- Kérlek... - sírt szívszaggatóan Szonja, miközben arcán megállíthatatlanul folytak le könnyei - Édes Istenem, könyörgöm segíts rajtam! - zokogott anyanyelvén, magyarul.

TaeHyung agyát a másodperc tört része alatt öntötte el a fos és dühödött be olyannyira, hogy ujjait ökölbe szorítva a lány arcába csapott, akinek emiatt oldalra bicsaklott a feje és orrából vér kezdett szivárogni. Szonja mellkasa rázkódott a veszett zokogástól és nemcsak reményvesztettnek, de még megalázottnak is érezte magát.

- Nézd, mire kényszerítettél! - üvöltötte a srác a lány arcába hajolva - Bántanom kellett téged! Miért, nem fogadsz szót, hah?

Szonja nem válaszolt, csupán halkan sírdogált, bele törődve a rabságba. TaeHyung kihasználva a lány mozdulatlanságát karjába szúrta a tűt, bele fecskendezve az erős nyugtatót. A fiú látva, hogy Szonja pillái egyre inkább le-le csukódnak, simogatni kezdte a lány szőkésbarna haját finoman és arcát puszilgatta.

- Nézd, mit tettél! Össze maszatoltad a gyönyörű arcodat. Annyira buta vagy Kicsikém! Hová akartál menni? Hmm? Mi örökre össze tartozunk és soha nem hagyhatsz el! Te az enyém vagy Kicsikém! Csakis az enyém...

Kim TaeHyung leszállt az immáron eszméletlen lányról, majd óvatosan felnyalábolva szerelmét a földről vissza indult vele a házba, ahol fogva tartotta. Sokáig kellett gyalogolnia és meglepte, milyen messzire eljutott a lány, ami miatt ismét dühös lett, ezért fogait csikorgatta mérgében. A házba beérve a pincébe vitte Szonját, ahol a "szobája" volt, ám ezúttal nem elégedett meg azzal, hogy az ágyhoz szíjazza és leláncolja, sokkal komolyabb eszközhöz folyamodott. A szoba sarkában kialakított ketrechez cipelte, majd dühösen bedobta a rácsok mögé és rálakatolta az ajtaját is, nehogy újra megszökjön tőle.

- Nézd, mire kényszerítettél Kicsikém! - jegyezte meg a fájdalmasan nyögdécselő lánynak, aztán az emeletre indult, hogy egy finom vacsorát készíthessen maguknak, olyat, ami Szonja kedvence.