??? szemszöge:

Mindig is sötétség vett körül. Magába rejtve minden jót és rosszat. Sosem tudtam eldönteni, hogy jól vagy rosszul cselekszem. Az egyik fél számára jó volt, míg a másiknak nem. Nekem? Nekem egy teljesen mindegy volt. Az évek során elhaltak belőlem az egykori érzéseim, így már fakó, nincstelen lettem. Senki nem tud rólam. Sem a létezésemről sem a tetteimről. Pedig oly sok mindent tettem mindenki iránt, de egy köszönömmel sem ajándékoztak meg. Megtanultam az idő teltével, hogy felesleges bárkinek is segíteni. Miért is segítenék azoknak kik ember számba sem vesznek? Miért cselekednék az ő kényük kedvük szerint? Fájdalom, sínylődés, gyötrelem, szenvedés és kín. Csak ezek maradtak meg nekem. Észre sem vettem, hogy a tökéletes világom milyen gyorsan összeáll, mint egy kártyavár. Már semmi nem maradt meg belőlem, csak az érzések,

Sötétség. Átkozott egy szó. Vakon születsz, vakon halsz meg. Teli van az életed sötétséggel. Mindenüt ott van, hiába akarod, hiába nem. Nem tudod őt írányítani. Sőt, senki sem tudja irányítani, még én sem. Lebegek benne, mintha a vizen feküdve tenném mindezt.

Láncok. Hogy kerülnek ide ezek a láncok? Eddig sosem volt itt. Könyörtelenül csavarodnak a csuklóimra és a bokáimra, majd lehúz a mélybe. Azt hittem ennél mélyebben már nem lehetek. De, tévedtem. Akárhogy is próbálkozok ellene tenni, nem megy. Minden energiám ki lett szívva. Most veszem csak észre, hogy nem csak az energiám távozott belőlem. Ennél súlyosabb dolog is elhagyott. A lelkem. Lélek nékül mit is érek? Semmit. Fontos számomra. Vagy talán mégsem? Nem a lelkem a fontosabb, hanem valami más? Más, amit elképzelni sem tudok? Lehet, de ezt egymagam nem tudom kidríteni. De, hogy innen valaki kihízon, az már lehetetlen.

A magába ölelő sötéség most nem az áhítozott megnyugtató, felszabadító oldalát nekem. A kínkeserves oldalát, mely minden egyes percében könyörögsz, hogy legyen már vége.

Testemet forróság öleli körbe, mintha nem akarná elereszteni. Fakó testemet égető érzés fut rajta keresztül, egyenesen a legmélyebb pontogik, eltalálva a hangosan, ütemesen dobbogó szívemet. Lassan száradok el, mint egy virág, melyről mindenki megfelelt, kitaszított a társai közül. Már tudom, hogy már eljött a végzet óráim, mely oly lassan jön el, mint egy vihar. Mindent elpusztít, könyörületet nem ismerve. Miért is ismerte volna ezt? Sosem érez semmit, még bűntudata sincsen. De nekem ..., sajnos van. A döntéseink határozznak meg minket, így engemet is, hiába vagyok a mindenek ura. Nem vagyok tökéletes, ahogyan senki sem.

Alább hagyott a forróság. Végre eljött a megnyugvás!? Nem, sajnálatomra nem. Éles fájdalmak hasítanak belém, mélyebb sebet hagyva maguk után. Sebeimől csak úgy ömlik a vér, de ez sem fájdalom mentesen. Olyan mintha sósav jönne ki belőlem, maga után súlyos károkat és kínt hagyva. Sikítanék fájdalmamban, de nem tudok. Egyetlen egy hang sem képes elhagyni a már nyitott ajkaimat. Már az is fáj, ha azt az éltető levegőt kapkodni. Pedig tudom, hogy számomra pont fölösleges érte küzdenem. Eddig sem kellett, ezután sem fog. De mégis, valami kell hogy életbe tudjak maradni.

Ekkor valamilyen hangot hallok meg. Halkan suttog nekem valamit, de már olyan annyira elsüllyedtem a saját sötétségemben, megérteni nem tudom. Pedig jó lenne, hogy ez a különös kis hang mit mond nekem. Éles sikítások szelték át, az eddig néma sötétséget. Mindenféle rossz szavakat véltem felfedezni, melyeket soha az életbe hallani sem akarok. Sírhatnékom van tőlük. Össze akarok gömbölyödni, befogni a füleimet, hogy ne halljam őket. De ez kudarcba fullad, mint annyi minden más, mibe belekezdtem.

Régebben, mikor fiatal voltam fényesség vett körül, de mostanra már megváltoztattam. Az egykori napnál is ragyogóbb világomat hirtelen a sötétség vette úrá. Egy gyertyalángnyi kis fény világította be a kietlen sötétséget. De ekkor egy hatalmas szél kerekedett, majd ezt az aprócska reményekkel teli gyertyalángot végleg elaltatta, ezzel együtt minden reményem, boldogságom, élni akarásom kialudt. Megszűnt létezni körülöttem a világ; már magam is megszűntem létezni. Így érne véget a szörnyű sorsom? Lehet, de már úgy is semminek sem értelme. Miért nem szűnhetnék meg? Sokkal könnyebb lenne mindenki számára ..., számomra is.

Jöjj el értem oh áhítozott halál, ki mindenki utolsó táncát veled járja!