Nem érzek semmit, olyan mintha a nagy sötétségben csak lebegnék. Nincsen semmilyen fájdalom, de ennek megfelelően forróságot érzek magam körül. Ijedten kapkodom a szemeimet össze-vissza, hogy miből is származhat ez a mérhetetlen nagy hő. Nem látom, hogy honnan is ered, de az biztos, hogy az egész tesztemet körülöleli.

A hófehér szőröm már égni kezdett, apró lángocskák vannak rajta. Egyre gyorsabban dobban a szívem, mintha ki akarna onnan menekülni. De ha egyszer meghaltam, akkor miért érzem a forróságot, és miért is dobbog ilyen hangosan a szívem? Ezt nagyon nem értem, pedig a halált messze menőre nem így képzeltem el. Nyugodtnak, csendesen amiben semmi rossz dolog nincsen. A végső megnyugvást jelentette nekem a halál, egészen ideáig. Vagy lehet, hogy nem haltam meg? Ennek lenne is logikus magyarázata. Még mindig ide kerültem volna, az utolsó emlékem az volt, hogy az a lány-aki belém állította azt a gyönyörű ezüst botokat-, valamit mondott nekem, csak azt már nem tudom, hogy mit. Ezek szerint lehet, hogy elmondott valami varázslatot, vagy nem is tudom mit, ezáltal ide kerültem. De hogy miért, azt nem tudom. Sosem ártottam senkinek, szinte mindenkivel jóban voltam. Annak jól, hogy aminek születtem, és meg lettem miatta bélyegezve, mindig próbáltam másoknak segíteni, vagy kisebb, -na jó még most is szokásos játszani, amit lehetetlen megunni. Igaz, hogy a falkán és az erdei állatokon kívül nagyon nem találkoztam senkivel-lényegesen vannak ezalól kivételek-, így csak velük tudtam szórakozni.

A gondolataimból az egyre nagyobb melegség zökkentett ki, ami meglepő módon nem fáj. Olyan, mintha energiát adna nekem, és lehet, hogy a sebeim gyógyulásnak indultak. Nem látom őket, mert a jobb oldali fekszek, és nem tudok mozogni. Mintha láncokkal lennék lefogva, ami két irányba húzna. Az egyik lefele a végtelenbe, míg a másik szintén oda, csak felfelé. A farkamat, füleimet és a lábaimat tudom mozgatni ott ahol vannak. Ezért nem tudok lábra állni, pedig már rég megtettem volna. Így hát nem maradt más választásom, mint várni, míg a rajtam jelenlegi kis lángocskák szép lassan energiát adnak és teljesen felépülnek. Már amennyire csak lehet, mert az biztos, hogy ami itt van, az örök életemben sosem fogom elfelejteni.

...

Már nem tudom, hogy mennyi idő telhet itt. Nagyon félek, hogy a drága édes jó anyukámmal mi lehet. Szegény biztos nagyon aggódik miattam, hogy az ő egyetlen gyermeke eltűnt. Nem szeretném, hogy pont miattam ölnék meg a falkát, főleg nem akarom, hogy anyukámmal történjen ez. Muszáj innen kijutnom, kerüljön bármibe, vagy úgy szólni neki, hogy minden rendben van velem. Nem baj, ha a hazugságot mondanám el, de ez szerint a legtöbb belefér. Legalább nem aggódna túl magát, és nyugodtan tudják folytatni az eddigi életüket.