Írói szemszög:

Egy napon keresztül ájultan feküdt a fehér farkas, helyett a két fiú türelmesen vártak rá. Hol az egyikük, hol a másikjuk őrködött. Lesben figyelték a szörnyeket, akik bármelyik pillanatban itt tudják. De szerencséjükre senki meg nem közelítette őket. De nem nyugodhattak meg, mert amit az ismeretlen fiút körbe ölelt a fekete maszlag, az már nagyobb terület is védett. Lehet ez volt az oka, hogy senki nem támadt rajuk, messziről elkerülték őket?

A nap már az ég tetején járt; az állatok menedéket kerestek a nap erős fénysugarai ellen. Nyár van, mikor a sok gyerek önfeledten tud játszani, de ez nem az ő világuk. A szőke hajú fiú a barlang szája nekidőlve elmélkedett ezen. Régen az anyukájával rendszeresen jártak le a tengerhez, ami ebben az időszakban gyémántként csillogott. Még mindig érezte a szájában a fagyi édes ízét, amit oly annyira imádott. De az élete megváltoztatta, mikor meghalt az anyukája. Akkor kezdet számára minden a feje tetejére állni. Akkoriban el sem tudta volna képzelni, hogy ennyi minden fog vele történi, mint most.

A barna hajú fiú vidáman tért vissza útjáról. Táskája teli volt tömve megannyi étellel, s köztük egy két édességet is rejtett benne. Az egyik a barátja számára nyújtottotta, a másikat ő maga ette meg. A vendégükről sem feledkezett meg. Neki is tett egyet félre, hogy mikor felkel, ő is hadd egyen az édes finomságból.

Kinyitva a szemét sötét boltoztat tárult elé. Nem emlékezett rá, hogy itt ájult volna el. Az utolsó emléke az volt, hogy segített a szőke fiú, majd onnantól képszakadás volt a számára. Fejét fogva ült fel, és meglepetten vette észre, hogy egy barlangban van, és a kijáratnál ott van az a két ismerettelen fiú. ~ Bizonyára védik a barlangot -tűnődött el benne. Lassan felkelve indult el feléjük. Elsőként a barna hajú fiú vette észre a közeledő fiút, így a helyéről felpattanva indult el feléje. A hirtelen mozdulatra a másik is felfigyelt, ő is követte a barátját.

-Jól vagy? Nem fáj semmid? -tette fel neki a kérdést a barna hajú, mire a farkasunk csak megrázta a fejét.

-Az én nevem Valér, míg az övé Max. -mutatkozott be elsőnek a szőke hajú fiú, utána a barátjára mutatott, ki csak bólintott egyet.

-Marci vagyok. -mutatkozott be a fehér farkas is.

Hármójuk közt beállt a kínos csend. Valér és Max nem mertek kérdezni Marcitól, hogy oda került, vagy hogy merre lakik. Ők sem szeretnek erről beszélni. Marci sem az a beszélgetést kedvező fajta, így inkább türelmesen, csendben várt. A nagy csendet végül Max szüntette meg.

-Mit keresel erre felé? Eddig még sosem láttunk téged? -tette fel kínosan a kérdést Marci felé.

-Semmit. -válaszolta egyszerűen, ami valóban így van. Véletlenül keveredett ide. Ő haza tudja menni, csak azt nem tudja, hogy merre menjen. De az előtte állók elnézve, nekik valamilyen cél lebegett a szemük előtt. -Véletlenül keveredtem ide. Mit akartok ezután csinálni? -utalt vissza az előző támadásra. A két fiú egymásra néztek. Nem tudják eldönteni, hogy most hihetnek az ismeretlen fiúba vagy sem. Mindkét oldalon egy-egy érv állt. Max próbálta a fiú arcáról, szeméből kiolvasni a szándékát. Semmit nem látott rajta, jól titkolta az érzéseit. Valér és Max szemében ez azzal felelt meg, hogy kiképezt erre. Senki sem tanulja meg magától, hogy az érzelmeket elrejtse. Még, aki a világban is csalódott ember sem tudja olyan pontosan elrejteni az érzését, mint Marci. De ezzel szemben egy másik gondolat is. Valóban az évek során az elsajátíthatta egymaga? Ugyan vékony testalkatú, de látszódik rajta, hogy bizony harcképzet. Ha az lenne, akkor hol lehetnének a fegyverei? Amit látott Max, az nem képes megvédeni saját magát, csak másokat tud vele gyógyítani. Végül hosszas vívódás után válaszolt kérdésére.