Már egy jó ideje futok, mikor a távolban megérzem a víz szagát. Régen nem ittam semmit, így hát kénytelen vagyok megállni csak pár percre, hogy oltsam a szomjúságomat. Így hát kihegyezem -már mennyire tudom- a füleimet, hogy meg tudjam saccolni, pontosan hol is járnak. Az éles hallásomnak megfelelő nem hallomat semmilyen lépési hangokat, csak az élőlények lélegzetvételét, vagy a gyors szívdobbanásukat. Már nyugodtan tudok inni valamennyit, anélkül, hogy minden energiámmal azon lennék, hogy ne kapjanak el.

Nemsokára végre valahára megláttam a távolban a kis patakot, ezért minden meglévő energiámat összeszedve-amilyen gyorsan csak tudtam- csak futottam a csordogáló, édes, hűsíté víz fíz fíz De ahogyan beleittam egy kortyot, egy éles suhogást hallottam, majd az oldalamban egy éles fájdalom hasított bele. Egyből a földre rogytam, és gondolatban szidtam is magamat, hogy miért nem tudtam odafigyelni jobban egy kicsiket, és akkor ez az egész nem történt volna meg.

Ahogyan feküdtem a patak partján, próbáltam minden erőmet beleadva felkelni, és elmenni onnan. Ez a rész össze is jött, csak mihelyst valahogyan feltornáztam magamat a négy lábamra, úgy, hogy el ne esek, kaptam a nyíl mellé egy másik nyilat, aztán még egyet. Így már három nyíl áll ki az oldalamból, és már annyira fáj, hogy visszarogytam a földre. Akkora fájdalmam van, hogy attól már kilométerektől is lehet hallani, ahogy ordítok a fájdalom miatt, de ezt próbálom visszafogni. Vagyis valamilyen szintig próbálom visszatartani, de még így is nyüszítő hangokat adok ki. Már fekete foltokat láttok, hogy érzem, hogy forog velem együtt a világ.

Mielőtt meghalnék, egy támadóm kerül a látószögemben. Úgy 19-20 éves lánynak mondanám, barna hajjal, ami egy fonatként van összefogva, és az apróbb hajszálai pedig minden felé lógnak. A fején van egy ezüst ékszer, ami körbe ölei a homlokát, és középen van egy hold szimbólum. Fehér ruha van rajta, de ha a napfény rásüt, akkor ezüstös színe lesz. A bőre hófehér, de nálam azért sötétebb árnyalatú, míg a szemének olyan színe van, mint az éjszakai égbolton a telihold színe. Vagyis én ezt tudnám hasonlítani.

Az ismeretlen lány kezdett valamit mondani, de már annyira a halál küszöbén vagyok, hogy már nem is értem mit is mond. Csak látom az ajkai mozgását, majd később egy kéz is feltűnik a látókörömben. Ettől nagyon is megijedek, így el akarnék onnan menni, csak hát az éles fájdalom, és már a szemem előtt táncoló fekete foltok nem engedik; pedig milyen jó lenne! Beletörődve a sorsomba adom át magamat, a nyugtató sötétségnek.