Az időérzékem összezavarodott. Nem tudom, hogy valójában mennyi idő telhetett el mióta itt vagyok, de jelen állapotomban csak egy hétnek érzem. Aztán lehet, hogy évek, évtizedek, évszázadok vagy évezredek telhetek el.

Az eleinte aprócska lángok öleltek körül. A hófehér bundám már narancssárga, sárga és piros színekben ragyog. Ezt honnan tudom? Ebben a nagy levegőben vagyok az egyetlen fényforrás, így valamennyire el tudok látni.

Az erőm visszatükröződik, talán még több is lett, mint egykor. Sokkal erősebbnek érzem magamat. Ezt úgy képzeljétek el, hogy képes lennék egymagam egy óriást megölni. Pedig aztán van köztünk egy kis magasságbeli különbség. Hozzá kell én csak egy össze-vissza futkozó, néha egy kis karcolást ejtő hangya lennék. Még azok között is a legkisebb. A falkánkban csak azzal tűntem ki, hogy kék szemem és hófehér bundám van, hanem még a magasságommal is. Vagyis a törpeségemmel. Itt vagyok már 17 éves, de mindig 64 cm vagyok, a többiek pedig 110-120 cm környékén vannak. Szerintem velem valamilyen génhiba lehet, ha ennyire eltorzultam. Sokszor szoktam szírni az anyukámnak a külsőm miatt, de ő mindig az állítólagos apukámat hozza fel. Már nagyon is érdekelne, hogy ki lehet ő. Elégé sokáig hiányoltam; különböző elméleteket találtam ki, hogy miért nincs itt. Néha az is előfordul, hogy a vizek partján állva, a saját tükörképemet nézve próbáltam elképzelni, hogyan is nézhet ki. Mondanom sem kell, hogy nem mentem semmire. Különböző állatokban gondolkodtam; volt köztük kicunék, egy hétköznapi fehér farkas, de mondanom sem kell mi lett rá a válasz.

...

Már teljesen jónak érzem magamat. Menta fizikailag, ment lelkileg. Régebben fogvatartott láncok sincsenek rajtam, így próbáltam négy lábra állni. Ami össze is jött, csak hát ijedtemben megugrottam egyet. A lábaim, de most már az oldalam alatt puha anyagot érzek. Ez eddig sosem volt itt, vagy csak annyira lekötött a belső gondolataim, hogy nem vettem észre.

A következő próbálkozás sikeresnek bizonyult, mert nem estem el megint, de valamivel leszállva jobban a talajra érkeztem. Nagyon remélem, hogy oda, mert ilyenkor mindenki mindent ki tud találni, nem is merek semmi szörnyűségben belegondolni. Elindultam egy irányba, nem tudom hová. Ez azért lehet, mert a rajtam lévő lángocskáknak hűlt helyük lett. Így a vak sötétben kell mozognom, úgy, hogy nem tudom használni a hallásomat, látásomat és a szaglásomat. Nem érzek semmit, olyan mintha vak, süket lennék, aki még a szagokat sem érzi. Ha nem lett volna ilyen helyzetben biztosan, hogy nagyon jó mókának találnám, és végtelennek tűnő ideig csak itt játszanék. De ez most nem megy, az egész testem be van feszülve, a hasamban pedig különböző méretű görcscsomók vannak. Behúzott farokkal, kihegyezett fülekkel indulok el valamerre a nagy sötétségben.