Éppen az erdőben sétálgattam, mikor valamilyen nesz ütötte meg a fülemet. Természetesen engedtem a kíváncsiságomnak, így hát odaosontam a zaj közelébe. Ahogy a bokor mögött lestem ki, észrevettem sok sátrat. De nem mertem közelebb menni, mert már a csontjaimban éreztem, hogy nagyon veszélyesek. De mégsem kerítettem túl nagy figyelmet annak, hogy most azonnal szép lassan forduljak meg, és menjek haza, és szólni a többieknek. Így hát maradtam a bokornál lelapulva.

Az egyik sátorból úgy egy tizenéves lány jött elő, és engedte ki a hosszú barna haját, ami a nap fényében már ezüstösen csillog. Mélyet szippantottam a levegőben, és csak az erdő illatát, és egy tábortűznek a szagát éreztem.

Mikor a lány visszakötötte a haját, (ami nagyon jól áll neki) és felvette a földön lévő fegyvereket, elindult észak felé. Miután eltűnt a szemem elől, a sátrak felé fordítottam vissza a fejemet.

Már olyan sokáig feküdhetettem ott egy helyben, hogy az összes végtagjaim elzsibbadtak, így kénytelen voltam felkelni onnan, és minél gyorsabban eltűnni. De nagy szerencsétlenségemre ahogyan felkeltem, és mentem vissza hazafelé, az egyik lánya beleütköztem. A kéz egy rakásnyi fa volt, és meredten bámult rám. Habár én sem voltam különb nála, mert én meredten bámultam felé. Próbáltam minél lassabban eltávolítani tőle, és egy másik irányba menni. Mikor hátat fordítottam neki, hallottam, hogy ledobja az összes fát, és nekiáll futni a sátrak felé. Így hát gyorsan én is szedtem a lábaimat, már amennyire tudtam, és próbáltam jó messzire menekülni, és valahol meghúzni magamat. De Mondanom se kellett, hogy viszonylag hamar rám találtak, és különböző nyilakkal lőttek rám. Szerencsémre egy sem talált el, ezért nekiálltam jó gyorsan futni. Futni előre amerre a szemem visz. A szagokból ítélve itt még sosem jártam, nagyon ismeretlen volt nekem ez a terep. De mihelyst nekiálltak üldözni, nem tudtam más csinálni, csak futni, futni, és addig futni, csak csak tudok.

Már nem is tudom, hogy mennyi ideje csak menekülök előlük. Már szerintem hetek óta csak futok, és egyre jobban fáradok el. Ezt még az is bizonyítja, hogy egyre sűrűbb találnak az azokkal az ezüst nyilaikkal. Szerencsére csak meghorzsolnak, nem pedig belém hatolnak. Ha véletlenül egy is belém kerülne, nekem ott már nem sok időm marad az élők világában. Ezért az életbe maradási ösztöneim győznek ilyenkor, mert tudatosan meg tudtalatin is életbe szeretnék maradni. Igaz még csak 17 éves vagyok, és még előttem áll az egész élet. Habár az anyukám úgy mondva halhatatlan, de sosem kérdeztem meg tőle, hogy mit történne, hogyha olyan súlyos sebet szerzek, amiben egy átlagos élőlény belehalna, akkor kén-is meghalné. De ezt nem most szeretném kideríteni, úgyhogy csak futok.