Egy esős, téli napon sétált haza. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy többé nem lesz. Az a mosolygós fiú, akinek nyuszifogai voltak, a fiú aki miatt mindent odaadott volna. Ő volt Kim Taehyung, aki elvesztette az élete értelmét, Jeon Jeongguk-kot. A szerelmét, akitől annyi ideig tiltották, a szerelmét, akit annyi idő után megkapott, a szerelmét, kit mindennél jobban szeretett.

De mégis hogyan alakult minden ilyen szörnyűvé? Mi történt, hogy idáig fajultak a dolgok? Ezt maga Taehyung se tudta. Egyszerűen nem tudta, nem mondott neki semmit. Csak otthagyta őt, egyedül. De vajon mi oka lehetett erre? Talán kiderül, talán nem.

A régi mosolyok eltűntek, szomorúság vette át a helyet. A régi csillogás, mely szemeiben mindig is ott volt, eltűnt, üresség van már csak ott. Minden monoton, és sötét lett.

Senki sem tudta, mi lehet a baja. Senki sem sejtette, hogy szerelmét gyászolja. Nem csinált semmit, síráson, és alváson kívül. Mindenről ő jutott eszébe, minden tárgy, hely, emlék.

De mit csinálhat éppen most? Olyan szomorúnak tűnik, bár meg is lehet érteni. De most tűnik egyszerre csalódottak, szomorúnak, és dühösek is.

- A rohadt életbe! - térdelt le a padlóra sírva. - Miért, miért, miért? - sírt. Már teljesen egyedül volt, barátai nem voltak, a családja is kitagadta, hisz nem voltak képesek elviselni, hogy a fiuk a saját neméhez vonzódik. Barátai sose voltak, csak Jeong-guk.

A padlón aludt el sírva, ahogyan azt minden nap tette. Alig evett, szinte egész nap sírt, de nem is tudott volna mit enni. Már teljesen feladta, hogy valaha boldog lehet. Csak az járt az eszében, " mi lett volna, ha .. " de ez már késő volt, hisz a múltat nem lehet megváltoztatni. Vagy mégis?

Szemei vörösek voltak, torka száraz volt, a szíve üres, mégis fájdalommal teli. Mind e miatt volt. Taehyung tehetetlen volt, egyszerűen nem tudott erre felkészülni, hogy ilyen hamar elveszíti.

A fiatal srác, még alig nőtt fel, máris ekkora trauma érte. Úgy érezte, ez az egész életére fog majd hatni, és már sosem lesz boldog. De tévedett, mivel a jövő mindig tartogat valami különlegeset. Talán egy másik világban?

~~~

Jungkook zihálva ült fel az ágyában az éjszaka közepén. Már megint azt álmodta, mint már több hete. Fáradt volt, de nem tudott semmit tenni, semmi sem segített rajta, és ezt az ARMYk is észrevették, és aggódtak az idol miatt. Azt hitték, valami komoly baja van, de csak rossz álmai voltak nap, mint nap.

Mindig ugyan arról a fiúról álmodott, akinek nem látta az arcát, de a fájdalmát ugyan úgy érezte, mintha az a valaki fontos lenne neki, de fogalma sem volt, mégis ki lehetett az a fiú.

A bandatársai főként aggódtak, hiszen a maknae mindenkinek olyan volt, mintha a kistestvérük lenne.

Jungkook meg akarta találni az álmában szereplő fiút, de nem tudta sosem, hogy, hogyan fogjon hozzá. Se az arcára, se a hangjára nem emlékszik soha a reggeleken.

" Hogyan találjam meg a fiút? " - gondolkozott. Először is, csak az lenne a legfontosabb, hogy emlékezzen a hangjára, vagy az arcára.

Azt tudta, hogy a hangjára kirázta a hideg, persze a jó értelemben, igaz az ismeretlent nem pont boldog hangulataiban látja, és hallja, de ettől függően, mindig megnyugtatja a hangja, amint meghallja.

Már több napja be volt zárkózva a szobájába. Mindig akkor ment ki enni, amikor senki sem látta, és akkor se sokat. Valamiért depressziós hangulata volt, amit nem tudott hova tenni, mivel nem volt oka rá.

A cége adott neki egy kevés pihenőt, hiszen azt gondolták, lelkileg belefáradt, hiszen mégiscsak rengeteg fellépésük, fotózásuk, próbájuk van minden nap.

A mai nap sem telt másképpen. Míg Jungkook az ágyán ült felhúzott lábakkal átölelve azokat, addig a banda többi tagja éppen táncpróbán voltak, és onnan egy interjúra fognak menni, persze a maknae nélkül.

Jungkook, mivel nem tudott mit tenni, és fáradt volt, ezért elment aludni, hátha most ki tudja magát pihenni. Hát, tévedett.

A szokásos sötét szobában találta magát, ahol mindig álmodott. Csak a rejtélyes fiút nem látta most, aki minden álmában szerepelt. Amíg nem jelent meg, addig Jungkook körülnézett alaposabban a szobában.

A falak színe szürke volt, a szobában, mint általában sötétség volt, épphogy lehetett látni. Ahogyan jobban körülnézett, észrevette, hogy maga a szoba elég rossz állapotban volt. A falakon néhol egy kettő repedés, és a plafonon már egy kisebb foltban be is ázott.

A szoba tartalmazott egy kétszemélyes ágyat, egy közepes méretű szekrényt, ahol minden féle tárgyak voltak, ruháktól kezdve, képeken keresztül, könyveken át, persze elég kevés mennyiségben.

Megijedt, amikor hirtelen nyílt ki az ajtó, de mégis örült, hogy láthatja, így mosolyogva várta. Viszont ez a mosoly el is tűnt, amikor meglátta a fiú szétvert arcát.