nyolc.
De hogy mit is álmodik?
A sötét szoba, amit Jungkook látott, eltűnt, helyette egy világos szobában volt. Nem értette mi történik, még akkor sem, amikor Taehyung jött be a szobába, teljesen boldogan.
A szülei abban a hitben voltak, hogy Jungkook csak a legjobb barátja, semmit több. Ekkor még nem tudták, valójában kije is a fiú. Ekkor még boldog volt minden. Vagyis, majdnem minden.
Csörgött a telefon, Taehyung pedig felvette.
- Igen ? - szólt bele, Jungkook meg csak hallgatta őt. - Hogy van? - újabb csönd - Azt szeretné, hogy menjek be hozzá? - megint kisebb szünet volt - Rendben, akkor sietek. Viszhall. - tette le a telefont. Nagyot sóhajtott, mikor lerakta, de aztán futott is ki a szobából, Jungkook pedig követte őt.
Gyalog ment, de már szinte futott, annyira sietett valahova. Jungkook nem értette, hogy hova megy, de mégis követte őt.
Addig mentek, mígnem egy kórházba nem értek. Akkor itt lenne az a valaki, aki Taehyung-nak fontos? Besietett az épületbe, ahol már csak köszönt a dolgozóknak, mivel tudták, hogy hova megy, annyiszor megfordult már itt. Az 56- os számú szobába kopogott be, és választ is kapott. Amint benyitott, Jungkook körül minden felgyorsult. Mikor leállt, még mindig ugyan ott volt és most is éppen Taehyhung közeledett a szoba felé. Most sokkal rosszabbul nézett ki, mint volt. A szemei karikásak voltak, arca beesett, és mintha vékonyabb is lett volna, mint amikor az előbb látta. De vajon mennyi idő telhetett el? Talán pár hónap? Pár hét? Vagy talán pár év? Benyitott a szobába, és most Jungkook is utána tudott menni. Bent egy ágyon feküdt egy lány, akiből kilógtak különféle csövek, és infúziók. Erőtlennek tűnt, és már nem volt haja. Taehyung mégis a saját állapotához képest próbálta a jó formáját hozni előtte.
- Oppa, minden rendben? Nem nézel ki olyan jól - aggódótt - Nem kell mindig itt lenned velem, tudod, hogy nemsokára vége. - próbálta hazaküldeni a fiút, mert szinte mindig ott volt a lány mellett, hogy kiélvezze az utolsó közösen eltöttött hónapokat amíg lehetett.
- Tudod, hogy jól vagyok kicsi, az a lényeg, hogy te hogy vagy - mosolygott rá, a lány pedig viszonozta a mosolyát. Mind a ketten tudták, hogy már nemsokára vége szakad a napi kórházlátogatásoknak, de egyikőjük se akarta felhozni, és belegondolni.
- De a végén te is beteg leszel, és én azt nem akarom - rázta meg óvatosan a fejét. Jungkook csak figyelte az eseményket, nem tudott mit tenni vele. Csak próbálta felfogni az előtte álló jeleneteket.
- Nem leszek addig beteg, amíg láthatlak, és tudod, hogy a te Oppád sose beteg, mindig egészséges, tudod sok a protein - mosolygott a jellegzetes mosolyával, a lány pedig aprót kuncogott.
- Na de Oppa! Láttam nem is olyan rég a lapos hasad. Ott nincsen semmi bőrön, és csonton kívül. - nevetett rajta, Taehyung meg csak ciccegve rázta meg a fejét. Eközben a lány rosszul kezdte érezni magát, de nem akarta megszakítani azt a kellemes légkört ami kialakult. Élvezni akarta a fiú jelenlétét ameddig csak tudta.
- Oppa, énekelnél nekem? Olyan régen hallottam a hangod, pedig olyan szép. - nézett csillogó szemekkel rá. Taehyung kicsit makacskodott, de végül beadta a derekát, és énekelni kezdett. Mint mindig, most is csodálattal hallgatta végig, és nem tudta, hogy miért nem jelentkezett eddig idol-nak, pedig simán felvehetnék egy kiadóhoz, és egy híres idol válna belőle. Legalább is a lány ezt gondolta, de Taehyung mindig is utált a lányon kívül másnak énekelni, csak neki mutatta meg. A lány hirtelen úgy érezte, hogy most jött el az idő, mert eddig még sosem fájt a mellkasa, és még nem kapott ennyire kevésbé levegőt, ami a hirtelen pánik miatt volt ami rájött. Taehyung ezt észrevéve szólni akart egy orvosnak, de a lány megfogta a kezét, ő pedig visszanézett.
- Oppa, kérlek - mondta suttogva, félig eszméletlenül, miközben az életjelei egyre jobban csökkentek, és ezért is akart Taehyung gyorsan szólni. - A nyakláncomra, kérlek vigyázz, és kérlek, légy boldog Jungkookal, tudom hogy őt szereted, de nincs mit rajta szégyellned. Kérlek vigyázz anyáékra, és majd én is vigyázok rád. Szeretlek Oppa - mondta ki még utoljára, és a mellette lévő gép folyamatos csipogásba kezdett, ami csak egyet jelentett. Taehyung megfogta a nyakláncot, amit adott neki, és sírva keresett egy orvost, hátha tudnak még rajta segíteni, de nem tudtak volna akármennyit is próbálkoztak. Meghalt a húga, és innentől kezdve kezdődött minden rossz Taehyung életében, kezdve a szeretett húga halálával, aki mellett mindig ott volt, akivel bármit meg tudott osztani, és ő volt az egyetlen akinek el mondta, hogy Jungkookot szereti. Mostmár nem lesz.
Jungkook megértette miért ezt álmondta. Valóban megkapott pár kérdésére a válaszait, de nem éppen így akarta őket megtudni, éppen ezért nehezen is tudta feldolgozni. Ő csak állt a kórteremben, az orvosokat figyelve, akik próbálják újraéleszetni a kislányt. Jungkook hirtelen ült fel az ágyában felébredve a rémálomnak nevezhető valamiből.
A sötét szoba, amit Jungkook látott, eltűnt, helyette egy világos szobában volt. Nem értette mi történik, még akkor sem, amikor Taehyung jött be a szobába, teljesen boldogan.
A szülei abban a hitben voltak, hogy Jungkook csak a legjobb barátja, semmit több. Ekkor még nem tudták, valójában kije is a fiú. Ekkor még boldog volt minden. Vagyis, majdnem minden.
Csörgött a telefon, Taehyung pedig felvette.
- Igen ? - szólt bele, Jungkook meg csak hallgatta őt. - Hogy van? - újabb csönd - Azt szeretné, hogy menjek be hozzá? - megint kisebb szünet volt - Rendben, akkor sietek. Viszhall. - tette le a telefont. Nagyot sóhajtott, mikor lerakta, de aztán futott is ki a szobából, Jungkook pedig követte őt.
Gyalog ment, de már szinte futott, annyira sietett valahova. Jungkook nem értette, hogy hova megy, de mégis követte őt.
Addig mentek, mígnem egy kórházba nem értek. Akkor itt lenne az a valaki, aki Taehyung-nak fontos? Besietett az épületbe, ahol már csak köszönt a dolgozóknak, mivel tudták, hogy hova megy, annyiszor megfordult már itt. Az 56- os számú szobába kopogott be, és választ is kapott. Amint benyitott, Jungkook körül minden felgyorsult. Mikor leállt, még mindig ugyan ott volt és most is éppen Taehyhung közeledett a szoba felé. Most sokkal rosszabbul nézett ki, mint volt. A szemei karikásak voltak, arca beesett, és mintha vékonyabb is lett volna, mint amikor az előbb látta. De vajon mennyi idő telhetett el? Talán pár hónap? Pár hét? Vagy talán pár év? Benyitott a szobába, és most Jungkook is utána tudott menni. Bent egy ágyon feküdt egy lány, akiből kilógtak különféle csövek, és infúziók. Erőtlennek tűnt, és már nem volt haja. Taehyung mégis a saját állapotához képest próbálta a jó formáját hozni előtte.
- Oppa, minden rendben? Nem nézel ki olyan jól - aggódótt - Nem kell mindig itt lenned velem, tudod, hogy nemsokára vége. - próbálta hazaküldeni a fiút, mert szinte mindig ott volt a lány mellett, hogy kiélvezze az utolsó közösen eltöttött hónapokat amíg lehetett.
- Tudod, hogy jól vagyok kicsi, az a lényeg, hogy te hogy vagy - mosolygott rá, a lány pedig viszonozta a mosolyát. Mind a ketten tudták, hogy már nemsokára vége szakad a napi kórházlátogatásoknak, de egyikőjük se akarta felhozni, és belegondolni.
- De a végén te is beteg leszel, és én azt nem akarom - rázta meg óvatosan a fejét. Jungkook csak figyelte az eseményket, nem tudott mit tenni vele. Csak próbálta felfogni az előtte álló jeleneteket.
- Nem leszek addig beteg, amíg láthatlak, és tudod, hogy a te Oppád sose beteg, mindig egészséges, tudod sok a protein - mosolygott a jellegzetes mosolyával, a lány pedig aprót kuncogott.
- Na de Oppa! Láttam nem is olyan rég a lapos hasad. Ott nincsen semmi bőrön, és csonton kívül. - nevetett rajta, Taehyung meg csak ciccegve rázta meg a fejét. Eközben a lány rosszul kezdte érezni magát, de nem akarta megszakítani azt a kellemes légkört ami kialakult. Élvezni akarta a fiú jelenlétét ameddig csak tudta.
- Oppa, énekelnél nekem? Olyan régen hallottam a hangod, pedig olyan szép. - nézett csillogó szemekkel rá. Taehyung kicsit makacskodott, de végül beadta a derekát, és énekelni kezdett. Mint mindig, most is csodálattal hallgatta végig, és nem tudta, hogy miért nem jelentkezett eddig idol-nak, pedig simán felvehetnék egy kiadóhoz, és egy híres idol válna belőle. Legalább is a lány ezt gondolta, de Taehyung mindig is utált a lányon kívül másnak énekelni, csak neki mutatta meg. A lány hirtelen úgy érezte, hogy most jött el az idő, mert eddig még sosem fájt a mellkasa, és még nem kapott ennyire kevésbé levegőt, ami a hirtelen pánik miatt volt ami rájött. Taehyung ezt észrevéve szólni akart egy orvosnak, de a lány megfogta a kezét, ő pedig visszanézett.
- Oppa, kérlek - mondta suttogva, félig eszméletlenül, miközben az életjelei egyre jobban csökkentek, és ezért is akart Taehyung gyorsan szólni. - A nyakláncomra, kérlek vigyázz, és kérlek, légy boldog Jungkookal, tudom hogy őt szereted, de nincs mit rajta szégyellned. Kérlek vigyázz anyáékra, és majd én is vigyázok rád. Szeretlek Oppa - mondta ki még utoljára, és a mellette lévő gép folyamatos csipogásba kezdett, ami csak egyet jelentett. Taehyung megfogta a nyakláncot, amit adott neki, és sírva keresett egy orvost, hátha tudnak még rajta segíteni, de nem tudtak volna akármennyit is próbálkoztak. Meghalt a húga, és innentől kezdve kezdődött minden rossz Taehyung életében, kezdve a szeretett húga halálával, aki mellett mindig ott volt, akivel bármit meg tudott osztani, és ő volt az egyetlen akinek el mondta, hogy Jungkookot szereti. Mostmár nem lesz.
Jungkook megértette miért ezt álmondta. Valóban megkapott pár kérdésére a válaszait, de nem éppen így akarta őket megtudni, éppen ezért nehezen is tudta feldolgozni. Ő csak állt a kórteremben, az orvosokat figyelve, akik próbálják újraéleszetni a kislányt. Jungkook hirtelen ült fel az ágyában felébredve a rémálomnak nevezhető valamiből.
Коментарі