Mire ezt végiggondolta, már ott álltak bent a menedzserük irodájában.

Taehyung egyáltalán nem értette, hogy minek kellett neki is bemennie. Eddig el tudták nélküle is intézni, nem értette, hogy most neki minek kellett. Remélte, hogy nem kell majd énekelnie, mivel azt már az ő haláluk óta nem tette. De vajon kiknek a haláluk miatt?

- Örülök Taehyung, hogy láthatlak. - köszönt neki a menedzser - Azért hívtalak be téged is, hogy meghallgassunk, mivel ugyan olyanok vagytok, ezért kíváncsi lennék, hogy neked is van-e olyan szép énekhangod, mint a testvérednek, szóval hallgatlak.

Taehyung bepánikolt, gyorsabban kezdte venni a levegőt, és remegni kezdett. " Csak azt ne ! " Miért pont énekelnie kell? Mindenre készült lelkileg, de erre nem. Nem volt képes azok után. Annyira megijedt, hogy kifutott az irodából. Mindenki meglepődött, hogy miért futott el, de senki sem ment utána, kivéve Jungkook. Jungkook futott, amennyire a lába bírta, és még ő is meg volt lepődve, hogy mennyire gyorsan is fut. Ahogyan látta, Taehyung egy takarító szertárba futott be, amit be is zárt. A fiú hallgatózni kezdett, hátha hall valamit belülről. Meg is hallotta a fiú sírását. Bekopogott, remélve a fiú ki fogja neki nyitni az ajtót, de benézte, mivel már alig hallotta az amúgy hangos sírását.

- Én vagyok az Tae, Jungkook - szólt hozzá. Erre a Taehyung rögtön kinyitotta az ajtót, mivel azt hitte újra a szerelmét látja, de valamennyire csalódnia kellett, hiszen ő meghalt. - Bejöhetek? - kérdezte, ő pedig elállt az ajtóból. Nem tudott mit mondani, azt érezte, hogy talán ő lesz az, aki meg tudja őt érteni. Jungkook ugyanúgy becsukta, és bezárta az ajtót, mivel ő is érezte, hogy kis ideig bent fognak lenni, és nem akarta, hogy valaki benyisson, és még félreérthető dolgokat lásson.

Amikor Jungkook Taehyung elé állt, a fiú konkrétan beleugrott a karjaiba, és úgy ölelte őt. Jungkook hallotta a szipogásait, és érezte a könnyeit, amik a vállán landoltak, mivel Taehyung belerakta a fiú nyakába az arcát, remélve így elrejti előle a fájdalmát, de ezt lehetetlen volt. Kis idő múlva hangosan kezdett zokogni Jungkook pedig csak a hátát simogatta, úgy próbálta őt nyugtatni az ölelés közben. Nem tudta mi lehet a baja, csak az volt a fejében, hogy megnyugtassa, és csak utána akarta megtudni, hogy miért sírt ennyire amiatt, hogy csak megkérték, hogy énekeljen. Még körübelül tíz percig nyugatta, amíg már elállt a sírása.

- Haza menjünk? - kérdezte a még mindig szomorú srácot. Látta rajta, hogy most még a legapróbb dolgon is elsírná magát, ígyhát jobbnak látta, ha inkább visszaviszi a dormba, és alszik egyet. Taehyung hevesen bólogatott Jungkook ötletén, így ketten visszaindultak a dormba. A menedzserük nagyon nem örült, hogy visszamennek, de most megértette a helyzet súlyosságát.

Mikor beértek a házba, Taehyung rögtön a közös szoba felé vette az irányát. Mielőtt lefeküdt volna az ágyába, levette a nyakláncát, és lerakta az ágy mellé az éjjeli szekrényre. Amint leért a feje a párnára, már aludt is.

Jungkook eközben evett, és csak utána ment fel a szobájába. Amikor benyitott, rögtön Taehyung felé kapta a fejét, aki mellett valami megcsillant. Jungkook odament, és meglátott egy ezüstnyakláncot. Egy apró nap volt a medállja, mellette egy apró üzenet. " Vedd fel alvásra, Jungkook, és pár kérdésre megkaphatod a válaszokat. "

Jungkook nem értette. Mégis milyen válaszokat? Nem kellenek neki válaszok. De aztán beugrott neki. Talán Taehyunggal lenne kapcsolatos? De mégis ki írhatta? Taehyung? Nem értette, hogy ő miért írt volna ilyesmit. Végülis, jól gondolta, nem ő volt aki írta. De akkor, ki írhatta az üzenetet?

Végül, ő sem értette miért, de felvette a nyakláncot, és ő is lefeküdt aludni, és valóban pár kérdésre tényleg megkapta a válaszokat.

Kié a nyaklánc?

Miért nem akart énekelni Taehyung?

Viszont, a legfőbb kérdés, hogy mégis mi történt Jungkookal, hogy meghalt? Erre még nem kapott választ. Nem kaphatott választ. Arra még várnia kellett, hogy megtudja, hogy az ő hasonmása miért, és hogyan vesztette el az életét.

Viszont nehezen tudott elaludni. Túl kíváncsi volt, és állandóan agyalt, és különböző teóriákat gyártott, de egyik se tűnt jónak. Folyamatosan gondolkodott, és nem tudott tőle elaludni. Az ágyában feküdt háttal, és a plafont bámulta, mikor már rajta volt a nyaklánc.

Ahogyan oldalra nézett, az alvó fiúra, valami meleget érzett a mellkasában, olyat amilyet még sosem azok előtt. Nem is tudta mik ezek az érzések, ígyhát nem nagyon foglalkozott velük hát, kár volt őket levegőnek néznie. Addig nézte a fiút, míg végül ő is elaludt. De hogy mit is álmodik?