Vacsora után egyből a szobájuk felé vették az irányt. Gyorsan, nagyokat lépve haladtak a folyósókon. Az ajtó mindig zárva volt, és belülről sem szűrődött ki semmilyen fény. Arion gyorsan kinyitotta a zárat, és halkan beosontak a szobába. Nich felkapcsolta a lámpákat, és meglepően vették észre, hogy Axel még mindig alszik.

Arion és Nich egymásra néztek, majd elvégezve az esti teendőiket mentek aludni. Arion az éjszaka során nehezen tudott elaludni. Aggódott Axel miatt. Folyton oda pillantott, mintha bármilyenik percben történne valami. Nich sem tudott egyből elaludni. Érezte barátja aggodalmát, valamint Axel erőfeszítéseit is érezte.

Másnap reggel mindannyian fáradtan keltek ki az ágyból. Úgy néztek ki, mintha egy élő halottak lennének. Nem volt kedvük semmihez, kivéve egy dologhoz: az alváshoz. Azt pedig nagyon is szeretnék.

Lassan haladva mentek az étkező felé. Akik meglátták őket, mindannyian furán néztek rájuk, vagy egyszerűen kinevették. Nagyon gúnyt nem mertek velük űzni. Nem voltak valami jó színben feltűntve, legfőképpen Arion, aki nem ismer határokat. Eddig egyedül csak Nichnek fogadott szót. Így már az elején nem is volt kérdés, hogy ki állította meg mindig a másikat. De nem mindig volt ártatlan Nich sem. Azért ő is benne volt egy-két dologban. Legfőképpen akkor hozta elő rossz énjét, mikor egy új diákot raktak a szobájukba. Ők nem voltak olyanok, mint ők, ezért minél előbb távozniuk kell. Mindazért, mert így gond nélkül tudtak egymással olyan dolgokról beszélni, ami senki másra nem tartozik.

-Axel mi történt? Jól vagy? -aggódott érte a mestere. Nichhel és Arionnal nem foglalkozik, akik Axel előtt álltak.

-Persze jól vagyok. -mondta álmos hangon Axel, és a végén el is ásította magát.

-Mi történt éjszaka? Miért nem aludtál? -kezdett el anyáskodni a mestere.

-Semmi sem történt. Egyszerűen csak rosszat álmodtam. -válaszolta neki Axel.

-Ezt azok mondták, hogy mond ezt? -halkította le a hangját, feleslegesen. Nich és Arion tökéletes hallotta, hogy mit kérdezget Axeltől.

-Mi? Nem. -lepődött meg Axel. -Miért mondja ezt mester? -kérdezte meg Axel kíváncsian. A mestere gyorsan körbenézett, hogy nem-e hallják, hogy mit beszélnek. Arion és Nich egy üres asztalnál foglaltak helyet, távol mindenkitől. Egyikük sem nézett Axelék felé, de tökéletesen hallottak mindent. A mester megnyugodva kifújta a benne rekedt levegőt.

-Majd reggeli után gyere fel az irodámba. Akkor majd mindent elmesélek. -suttogta Axelnek, aki csak bólintott rá egyet.

Beszélgetést követően elindult az asztal felé, ami telis-tele volt étellel. Egy tálcát fogott meg, majd teli pakolta az egészet, és Nich asztalához ment. Mindenki nagy szemekkel nézett feléje. Az első nagy látnivaló az a teli tálca étel volt. Annyit még négy átlagos gyerek sem tudna megenni, nemhogy ő egymaga. A másik nagy csodálkoznivaló az volt, hogy félelem nélkül egyenesen Arionhoz és Nichez ment. Ők csak eleresztettek egy mosolyfélét, és tovább ették a reggelijüket. Nem bántották, ordították le a fejét, vagy alkalmaztak fizikai bántásokat.

Axel nem törődött az őket bámuló szemekkel, hanem csendesen nekiállt elfogyasztani a reggelijét. Fent a mestere is nagyra nyitott szemekkel és szájjal nézte. Nem értette, hogy azok miért nem bántják Axelt.