Meglepő módon Nich kapta a lakosztályt. Arion és Axel egy kisebb helyen voltak. De nekik még annyi is elég volt. Csak az ágyat vették használatba, és csak jó pár óra elteltéve mentek piheni.

Nich eközben nagyra nyitott szemekkel nézett körbe. Ahogyan belépett a szobába, már az asztal közepén hatalmas rózsacsokor foglalt helyet. Körben, az ablakok előtt kényelmesen tűnő, vörös fotelek foglaltak helyet. Nich nagyot sóhajtott. Nem erre számított. Abban már biztos volt, hogy soha többé nem engedi meg nekik, hogy ők válasszák ki a szállodát.

És ez csak akkor lett a legerősebb, mikor a hálóba tévedt. Ott csak egy hatalmas baldachinos ágy foglalt helyet. Rózsaszín és piros színű, rózsaszirmokkal megszórva. Fejet rázva indult a recepció felé, hogy eltűntessék az ágyáról a virágszirmokat. Ő nem szándékozik egy ilyen ágyban pihenni.

-Elnézést. -hívta fel magára a figyelmet.

-Miben segíthetek uram? -ajánlotta készségesen a pult mögött ülő férfi.

-A lakosztályomból szeretném eltávolítani a rózsaszirmokat. -mondta el panaszát Nich.

-Megkérdezhetem uraságától, hogy miért óhajtja? Talán nem tetszik? -lepődött meg a recepciós.

-Nem, erről szó sincsen. Egyszerűen nem szeretnék rózsaszirmok közt aludni. -árulta el magát, hogy ő bizony egyedül jött, s nem tervez senkit sem felvinni magához.

-Ahogyan óhajtja. -alázkodott meg a férfi, s intett az egyik dolgozónak.

-Köszönöm szépen. -köszönte meg Nich, s ott is hagyta a hotelt. Úgy látszik, a későbbi kellre tartogatnia.

A városban sétált. Az emberek hol a kirakatokat nézték, hol egymással szembe állva beszélgettek. Volt egy anyuka, aki magányosan tolta babakocsiban gyermekét. Nich nem foglalkozott vele sokáig, tovább haladt.

Trami városában egy eldugott kis utcácskában rátalált egy igencsak érdekes boltra. Nem volt neve, semmi sem volt a kirakatban. Kívül kopottasnak tűnt, s már a vakolat is mállott le róla. Ezzel ellentétben az ablak üvege csak úgy ragyogott a verőfényes napsütésben.

Nich érdeklődését egyből fel is kelltette. Benyitva az üzlethelyiségbe, meglepődés ment át rajta. Egyszerű régi szőnyeg terítette be a helyiség padlóját. Két oldalt egy-egy hatalmas, plafonig nyúló könyvesszekrény magasodott. Pár régi könyv hevert rajtuk, s különféle érdekes portrékákat lehet ott találni.

De nem az üzlet hiányos termékei okozták Nich meglepődését. A bolt közepén egy karos hintaszékben egy idős ember szunyókált. Mellette az asztalon még ott gőzölgött a forró tea.

Nich halkan lépdelve nézett körül. A hiányosság csak jó dolgon megakadt a szeme. Egyből rájött, hogy bár itt kevés az áru, de annál értékesebbek.

Összesen két dolog keltette fel az érdeklődését. Egy régi, vaskos könyv, ami már az utolsókat járja, és egy kődarab. Még maga sem tudta, hogy mi ez, de érezte, hogy az nem egy közönséges darab.

-Mennyibe kerülete? -mutatott rá a kőre. Idő közben az öreg ember fél szemét bejövő vásárlóján tartotta.

-Száz arany. -mondta meg az árát anélkül, hogy ránézett volna.

-És ez a könyv? -vette kezébe a kiszemelt könyvét.

-Ötszáz arany. -nézett Nichre.

-Ötszáz? -kérdezett vissza Nich, mintha nem akarná elhinné fülének, hogy az előbb mit is hallott.

-Ne kérdezzen. Azt meg, vagy távozzon! -ásította el magát a hintaszékben ülő ember.

Nich nagyot sóhajtva tette le az asztalra összesen hatszáz aranyat. Ez nagyon sok volt, egy kőért és egy könyvért.

Az idős ember szeme sarkából nézte végig, ahogyan leteszi az asztalra hatszáz aranyat, s viszi el áruit. Ez volt eddigi életében legkülönösebb vevője. Eddig mindenkinek meg tudta Mondani, milyen lélek rangban áll, de nála ezt nem tudta. Teljesen elrejtette az erejét. Hétköznapi embernek való. De az nem lehet, mivel látszódik az az izomzatán, hogy harc edzett. És ott van a könyv, ami látszólag értéktelen, de igen fontos dolgokat rejt magában. Ezért is olyan drága. De szerinte olcsón adta oda az ifjú tanulónak.