Kevin izgatottan várta szülei hazatértét. Végre oly sok edzés és meditálás után megjelent a lelki társa. De ebben a volt valami fura dolog is, amit egyszerűen nem tudta elmondani.

Szülei szokásukhoz híven hajnalba értek haza. Kevin ezt mind látta, de mégsem mert oda menni hozzáuk. Fáradtak voltak, és ez már a lassú lépteken, az alig elbíró zsákokat hordó apjából következettett. Ők megérdemlik a pihenést, és ez neki sem árt.

Mikor a nap sugarai erősen bevilágított szobáját, az ágyból kiugorva futott a szüleihez, kik már szerényen dolgoztak, és nem volt semmi nyoma a fáradtságuknak. Kevin anyukája a tűzhely előtt állva főzte aznapi ebédet, míg az apukája takarított. Kevin is gyorsan magára kapta a kerti ruháját, és szaladt ki a kertbe gyomlálni. A kertnek sokat sokat meg tudnak spórolni, míg az egyéb költségeket a felesleges terményből és az apja által kovácsolt tárgyakból nyerik. Kevin munkája közben arra gondolt, hogy tán ebédkor lenne a megfelelő elmondania a szüleinek a jó hírt. Akkor úgy is a család együtt eszik.

...

Az ebéd beköszöntével Kevin már nagyon izgatott, hogy elmondja a lelki társával kapcsolatos örömhírét, és ezt az ebéd után szándékozza megtenni.

-Anya, apa valamit el kell mondanom nektek. -kezdte el a kisfiúk, mire mindkét szülő teljesen rá figyeltek. Ennek értelmében Kevin zavarba jött, így lehajtott fejjel Mondta tovább a mondanivalóját. -Tegnap végre megjelent a lelki társam. -mondta ki nehezen, és egy-két helyen akadozva.

-Mi baj ezzel kisfiam? -kérdezte anyukája aggódva.

-A lelki társammal kinézetével nincs baj, csak valami nem stimmel vele. Olyan fura érzésem van vele kapcsolat, amit nem igazán tudnak mondani. -mondta Kevin szerint is lehajtott fejjel, és a végén bátortalanul emelte fel, a szüleire nézve. Ők pedig egymásra néztek, és már tudták, hogy mi is a baja a kisfiúknak. Évekkel ezelőtt valaki megmondta, hogy a kisfiúk a kiválasztott közt van, ezért nem egy szokványos lelki társa lesz. És nem is úgy történek vele majd a dolgok, mint egy átlagos gyerekkel.

-Valami baj van velem, nem igaz? -kérdezte Kevin szüleitől kétségbeesve, mert már hosszú percekig csak egymásra néztek ijedve. Mert tudták, hogy most jött el az az idő, mikor útjára kell engedniük a féltve felnevelt fiúkat, hogy a saját útját járja.

-Nincs veled semmi baj kisfiam. -mondta az apukája. -Most jött el az az idő, mikor a saját utadat kell járnod. Mi már többé nem leszünk ott melletted. -folytatta tovább mondandóját az apukája, mire Kevinen az ijedség és a fájdalom jelent meg. Nem akart még innen elmenni, de úgy látszik, hogy a szülei pont ezt akarják.

-Nem kell félned gyermekem, ott leszünk mindig melletted, és a távolból figyelni fogunk rád. Csak az apukád úgy értette, hogy már magadtól kell boldogulnod. Ma délután elviszünk egy iskolába, ahol az alapokat megtanítják neked, onnan majd egy akadémiára kell menned. Azt már te választod ki, de bölcsen válasz majd! -figyelmeztette az anyukája, mire Kevin a könnyeivel küszködve bólintott egyet.

Délután valóban elvitték a kisfiúkat az iskolába, ahol az alapokat meg tudja tanulni. Az ottani legjobb mester egy régi jó barátjuk, ezért a szárnyai alá fogadta a fiúkat. A kapu előtt Kevin elé az apukája letérdelt, hogy szemmagasságba legyenek egymással.

-Ide figyelj kisfiam! Soha, de soha senkinek nem mondhatod el, hogy milyen furcsa dolgokat érzel a lelki társaddal kapcsolatban! Ez akár az életedet is megmentheti, és ha most valaki erről tudomást szerez, akkor mi is kevesek vagyunk, hogy meg tudjunk téged védeni. Ezért fontos, hogy soha ne mond el senkinek. Megérteted Kevin!? -mire ő csak bólogatott egyet, hiszen a meglepődéstől egy szó sem tudta volna elhagyni az ajkait.