-Most térjünk vissza a lélektársakhoz. -terelte vissza a témát Nich. -Axel, mi a lélektársad? -érdeklődött Nich, de nem ő nézett izgatottan Axel felé.

-Óriási vidra. -mondta nagy mosollyal az arcán. Nich és Arion bólintottak felé.

-Még nem találkoztam ilyen társsal. Fogalmam sincsen, hogy milyen irányba indulj el. -közölte velük Nich szomorúan. Hármójuk között ő tudd a többet a lélektársakról, de nem eleget, hogy bárkinek segíteni tudjon. Személyeként különböző edzéserveket kell előállítani, hiába lenne egyforma a társai.

-Sajnálom Axel, de nekem sincsen. Kettőn között Nich tud erről a legtöbbet. Ha ő sem tudja, akkor már én sem. -sóhajtott fel szomorúan Arion is.

-Akkor nem leszek olyan jó, mint ti? -nézett félve a két fiú felé. Arion és Nich egymásra néztek.

-Ezt most azonnal verd ki a fejedből! -háborodott fel Arion. -Attól, hogy most nem tudunk neked segíteni, attól függetlenül nem vagyunk elveszve. Másokkal ellentétben nekünk itt vannak a sárkányaink, akik segíteni szoktak. -jelentette ki határozottan Arion.

-Hozzátenném, ha („hangsúlyozza ki") hozzánk szólnak. -Emelte fel mutatóujját Nich. -Mikor segítséget kérünk tőlük, és olyan, akkor segítenek. Ideat. Szólnak.

-De hogyan szólítsam meg? -kérdezte izgatótan Axel.

-Emlékszel arra, mikor megjelent előtt az a főnix, -kérdezte meg tőle Arion, mire Axel csak sűrűn bólogatott rá. -Pr különösen meg arra a helyre összpontosítani. Ne lepődj meg rajta, ha teljesen megváltozik az egész. Sodródj az árral, ne menj vele szembe! -figyelmeztette Arion Axelt.

Axel kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és újra a zöld domb tetejét képzelte el. A vártnál sokkal gyorsabban ott találta magát. A főnix már réges-régen eltűnt, helyette egy vörös színű róka játszadozott egy fehér villámmal. Teljesen másként festett minden, mikor legutóbb itt volt.

Akkor az ég nyugalomban volt, most meg villámok cikáznak. A fenséges főnix madár helyett, gyönyörűszép vörös róka játszadozik az égen.

Axel lélegzet elállítóan nézte az állat játékát. A villámokat semmilyen mennydörgés nem kísérte, csak a fényük látszódott. A már besötétedett égbolton csak úgy ragyogtak az ágak.

Ekkor a róka felfigyelt az őt bámuló Axel-re. Könnyed mozdulattal ott termet Axel előtt. Axel ijedtében hátrál egyet. Ha saccolnia kellene, a róka marmagassága akkora volt, mint maga Axel. Vörös bundája csak úgy csillogott, ahogyan a sötétbarna szemei. Irtózatos szelet kavart, csupán annyival, hogy meglendítette a farkát. Levegőből szippantva megérezte az eső utáni fű szagát, amit annyira imád. Ettől az illattól még jobban beindult, s már Axelre akart ráugrani. Axel sikítva hátrált odébb. A róka ugrása, ugyan nem érte el a kívánt célt, de sokkal kisebb lett, mint pár másodperccel ezelőtt. Most már óriási nyúl nagyságú lett a mérete. Még mindig mozgatta örömében a farkát, de már nem kavart maga körül szelet. Axel ragyogó szemekkel közelítette meg a kis állatkát. Az ölébe felvéve, a róka újra megbolondult. Csak úgy simult Axel kezei között. Ekkor felnézett Axel szemeibe, és a barna szemei kéken világítani kezdtek.

Megint változni kezdett a táj. A zöld domb, ahol eddig volt, a sötét égbolt, a már nyugodt villámokkal mind eltűnt. Hirtelen tonnányi víz zúdult rá. Olyan, mintha egy nagy tartályban lenne, és szárazföldi lényként víz alá akarnák süllyeszteni. Ezt érezte Axel, aki hirtelen bepánikolt. Ekkor halk beszédet hallott meg. Olyan mintha távolból egy igencsak ismerős hang hozzá szólna.

„Sodródj az árral, ne menj vele szembe!" -hallottam meg Arion halk suttogását. Axel mély levegőt vett, amit ki-be fújt. Ezt addig csinálta, míg meg nem nyugodott. Most már nem félt, hagyta, hogy történjenek a dolgok.

A vízben egy fura alak kezdett kirajzolódni. Elsőnek két szempár jelent meg, majd ezt követte hosszú, pikkelyes test, rövid lábakkal. Axel pontosan nem látta, hogy milyen lény úszik maga előtt, de rendesen bepánikolt. Hirtelen jött, s olyan érzése van, mintha rá pályázna. Menekülőre fogná a dolgot, de a vizes közeg, ebben jóval megakadályozza. Tudat alatt előjött a vidrája, aki felkapta a hátára, s távol ment a szörnytől. De nem voltak ilyen gyorsan, hiszen a pikkelyes lény gyorsan utol érte őket. A vidra farkánál fogva visszarántotta, egyenesen a szája felé. Axel és a vidrája is sikítani kezdtek. Axel a félelemtől, míg a vidra fájdalmában. A lény nem törődött velük, egyszerűen egészbe lenyelte őket.