Axel lassú, nyugodt léptekkel indult vissza a szobájába. Gondolatban teljesen más helyen járt. Az előbbi beszélgetés keringett benne. Sok mindent megtudott, de volt benne olyan is, ami nem teljesen a valóság. Nem merte elhinni, hogy a mestere hazudna neki. De mégis erősen él benne ez az érzés.

A szűk folyósóra érve, már nem egyedül sétál. Vele szembe fenntartott orr-ral, gúnyos mosollyal az arcán halad Axel felé. Axelnek esze ágában sem volt a falhoz lapulva megállni, megvárva, hogy elmenjenek. Az arrogáns egy kisebb csapatnyi diák társaságában van. Axel oldalra lépett, elég helyett hagyva, hogy a többiek egyesével elférjenek. De azt a másik félnek is oldalra kell mennie, hogy akadályok nélkül tudjanak haladni. De nem ezt tették. Középen haladva mentek bátran, mintha rajuk ez az íratlan szabály nem vonatkozna. Axel nyugodt arccal ment feléjük, de igen igenis meglepődött rajta.

Mikor szembe kerültek egymáshoz, Axel megállt.

-Menj arrébb! Nem látod, hogy jövünk! -ordibált rá az egyik diák. A fenntartott orr-ral álló még egy pillantásra sem méltatta Axelt.

-De, ezért is álltam odébb. -közölte velük higgadtan.

-Hogy mit tettél?! -háborodott fel a másik. -Nem szégyelled magadat! Láttad, hogy jövünk, és te csak arra méltóztatsz csinálni, hogy még fél lépést se teszel oldalra! Minimum, hogy a falhoz lapulsz, vagy letérdelsz őnagysága előtt!

-Miért tenném én ezt? -húzta fel a jobb szemöldökét. -Számításaim szerint, ha ti is egyesével, és nem középen haladva mentek, akkor kényelmesen, gond nélkül elfértünk volna együtt. -mondta az egyik diák szemébe.

-Még vissza mersz feleselni?! -már ordibált Axellel.

-Intézzétek el! -hallatszódott a kisebb társaság közepén halk hang. A diákok mind egytől egyik rá néztek, megerősítés képpen, majd Axel mentek felé.

Az első már lendítette is az öklét Axel gyomra felé. Axel hamar kitért a támadás alól. Nem volt ideje mindezt átgondolni, jöttek a többiek, akik mind egyszere támadták meg. Több helyen kapott ütéseket. Már éppen földre rogyott volna, mikor felcsendült egy ismerős hang.

-Hééé! Ti ott! Mit csináltok? -hallatszódott Arion hangja. Axel a kis résen kinézett, és meglátta Ariont, mellette Nichet. Mindketten dühösek. Az álmos arcukat felváltotta a méreg.

Axelt körülvevő diákok, a hang hallatán megfagytak. Nem mertek még egy legapróbb mozdulatot sem tenni. Ekkor az "uruk" horkantott egyet, magára vonva mindenki figyelmét.

-Dolgunk van. Ne merészeljetek közbeavatkozni, vagy különben megjárjátok. -fenyegetőzött a két fiú felé.

-Persze, persze. Mert mi lesz, ha nem állok le? -gúnyolódott Arion. -Talán hívod a kis apucidat, aki megvédi a hájas seggedet? -vetette el már a súlykot.

-Arion! -szólt rá Nich, de barátja ezzel mit sem törődött nekirontott a társaságnak. Axel sikeresen kiszabadult, és távolabb ment. Ő még nem tanult harcot, esélye sem volt velük szembeszállni.

Ám Nich sem volt olyan ártatlan, mint azt elsőnek hinnénk. Ő a többi diák "urának" adott egy kisebb nyaklevest. Túlzásba nem szeretné vinni, mint barátja. Ha megtenné súlyos következményei lennének.

Miután Arion is elégedetten nézte a földön elterülő diáktársait, és hallgatta, hogy a vezetőjük sikítva elfut, kifújta a benne szorult lebegőt. Aggódó arccal nézett Axel felé, aki csak megrázta a fejét. Nem szóltak egymáshoz, csendesen elindultak a szobájuk felé.