Az nap volt a felvetel az alap iskolában a gyerekeknek. Ők voltak azok, kik csak a lelki társuk kinézetét tudják, de még előhívni, és harcolni vele, még mindig nem tudják. A sok jövevényekkel ellentétben, Kevin is csak sejtette, hogy mi is lehet a lélek társa. Csak attól félt nagyon, hogy valaki megkérdezi tőle, hogy mi a lélek társa, akkor majd mit fog mondani? Így csak reménykedett benne, hogy a sok, idegen arcok közt megbújik. Nem akartam figyelem középpontjában lenni, erre még nem áll készen. De nem is ő lenne az, akinek ez teljesülne.

-Kevin, gyere ide hozzám, kérlek! -szólt a távolban hangosan egy férfihang. Ő az, akivel beszéltek a szülei, és Kevin és még két másik diák tanára.

Körölötük minden ember megállt egy pillanatra, és a férfi irányába néztek. Kevin összehúzva magát odasétált hozzá, majd mélyen, tiszteletteljesen hajolt meg előtte.

-Üdvözlöm Mester, Kevinnek hívnak. -egyenesedett fel, és nézett a szemében. Az előtte álló, a férfi mosolyra húzta a száját, majd az előtte lévő gyereket beinvitálta az irodájában.

-Li Dongey a nevem. Mikor éppen nem tanítalak, hanem csak egy régi jó barát módjára beszélgetünk, akkor elvárom tőled, hogy a nevemen szólíts. Nem kell felém semmilyen udvariasági szabály, ami felém irányulna. Kezelj nyugodtan egy veled egykorúval. Annak jól, hogy idősebbnek nézek ki, még nem vagyok az. -nevette el magát jóízűen, jobban hátradőlt a székében. -De jelen körülmények közt, szólíts csak mesternek. Mostantól én fogok tanítani téged, és vigyázni is. A szüleid rám bíztak téged, ezért, ha bármi kell, baj van, vagy bármi a szívedet, akkor az ajtóm mindig nyitva áll elő. Még az éjszaka közepén is. -vált a komoly hangjából újra kedvesre, mosolygosra. Kevinnél nem valami jól sikerült az első benyomás, de a szülei megbíznak benne, így ad majd neki esélyt. De ez majd a jövő zenéje lesz.

...

Az egyik ott dolgozó dolgozó kíséri el Kevint a szállás felé. Csak annyit tud, hogy ágyneműket, és hozzáadott takarót és párnát úgy kell kibérelnie. Csak sajnos neki erre nincs pénze, és semmilyen takaró vagy párnának képes dolgot nem hozott magával. Nem gondolt erre az eshetőségre. De ha egyszer a szülei ide küldték, akkor miért nem mondták neki? Mert ők biztosan tudnak erről, vagy talán mégsem? Ezt Kevin egymaga nem tudja rá a választás, csak a szülei. Így kissé lehajtott fejjel, szomorkással baktatott a vezető árnyékában. Nem sokkal később egy hatalmas fa ajtó előtt álltak meg.

-Ez lesz innentől a te szállásod is. Ügyelj a berendezésekre, de azt ajánlom, hogy legfőképpen magadra vigyázzon. -fordult meg a kísérője, hogy a másik óva intette a fiút. Ő már nagyon jól ismeri a bent lakókat. Az egyik a legbalhésabb mindenki között, ezért nem meglepő, hogy hogyan is néz ki a szoba. Nem egyszer fordult már elő, hogy ide hívták, csak azért mert, az egyik ágy eltűnt, vagy merő „véletlenségből" zúzta szét a kádat. Természetesen ki lett fizetve a kárt be.

Külsőleg ránézve erre a fiúra, már egyből leszült róla, hogy nem sokáig szorosan bírni mellettük, vagy nagyon el lesz itt nyomva, és csak félelem miatt nem fut el innét. Ez a szoba az egész diákszállás legtávolabbaik szobája. A legközelebbi is egy másik folyóson van.

Kevin félve nyomta le a kilincset. Ahogyan az ajtó kitárult előtte, egy tágas tér került a szemei ​​elé, majd jobban megnézve vette észre, hogy milyen otthonos is az egész. Csupán három ágy van a szobában. Ő többre számított, de ezek szerint akkor már csak ketten lesznek, akiktől félnie kell. Ez valamennyire megnyugtatta, de hamar elszállt ez a bátorsága is. Az egyik ágyon -már ránézésre is -nála nagyobb, izmosabb fiú horkolt. Na pont ilyenektől kell a legjobban tartania. Így nem felkeltve, halkan oda osont a fontos az ő ágyához, ami sajnálatos módon közel van az alvó fiúhoz. Mintha meghallotta volna, hogy pont ő róla beszél, kinyitotta a szemeit, majd a fiú tekintetét kezdte keresni. Csak nem olyan könnyen találta meg, mert ő már az ágyat figyelte nagy odaadással. Nem mer felnézni, a már előtte álló szemébe, de ezt ő nem így gondolta. Gyengéden az álla alá nyúlt, majd felemelte a fejét, hogy már az ő barna szemeibe bele tudjon nézni.

-Így már sokkal jobb, hogy látom a szemeidet is. -szólalt meg rekedt hangon. -Nem kell félni tőlem nem bántalak, csak majd a későbbiekben arra ügyelj, hogy ne adj rá okot. -kacsintott egyet Kevin felé, mire ő csak értetlenség lepte el a gondolatait. Miért kacsintott rá ez a fiú? Talán meleg lenne? Egyáltalán mi is a neve? Merültek fel benne a kérdések, amire egyelőre nem tudja rá a választ. Lehet, hogy ez kiüthetett az arcára, mert az előtte álló kinevette, majd rendezte a vonásait.

-Az én nevem Arion, és igen meleg vagyok. -mosolyodott el a fiúra, aki még a hónál is fehérebb árnyalatot vett fel az arca. Erre egy jelenleg nem számított, és honnan tudta, hogy milyen kérdéseket tett fel vele kapcsolatban? Egyre jobban kezdett félni tőle, és lehet, hogy a többiek is ezért félnek tőle. Megkövülve, ijedten, hófehéren állt előtte, és azon gondolkozott, hogy ő ezt hogyan szorosan túlélni? Mert nehezen, az biztos.