Jungkook POV.

- Szia Tae, mióta állsz ott? - kérdezi Jimin jókedvűen.

- Egy ideje. Túl hangosak vagytok.

A hang felé fordulok és akkor látom, hogy Taehyung maga előtt összefont kezekkel, a falnak dőlve néz minket. Egy aprót nyelek, mivel kezdek ismét frusztrált lenni.

- Játszunk még egyet, Kook? - kérdezi vidáman Jimin, én pedig bólintok egyet. Jimin ismét kiválaszt egy zenét, amiről kikéri véleményemet, de újra elmondom, hogy nekem teljesen mindegy, hogy melyik szám az, mivel mindegyikre táncoltam már.

Végül ismét elindul a zene. Az ütemre igyekszem felvenni a ritmust, és úgy mozogni, ahogyan a játék diktálja. Jimin lépésekkel előrébb halad, én pedig még jobban kezdem elveszíteni az irányítást végtagjaim felett, mikor Taehyung hangja keresztül vágja a zenét.

- Milyen jól megy, Chim!

- Köszi! - felel szinte azonnal, hatalmas mosollyal arcán az említett, aki semennyire sem esett ki a ritmusból, velem ellentétben.

Kezdek teljesen szétesni, így mielőtt elesnék saját lábamban megállok egy pillanatra. Igyekszem újra követni a mozdulatokat, de most sem megy könnyen.

- Azta, Chim! Már megvan a negyedik csillag!

Nekem a harmadik csak most fog következni...

Teljesen elcsüggedek, hiszen ez totális vereség, pedig még nem ért véget a zene. Feladva az egészet állok meg, és meredek a televízióra. Figyelem, ahogy Jimin sorra szerzi a pontokat és amikor vége a dalnak, izzadtan megáll. Ujjongva ugrál, amikor meglátja, hogy megkapta a superstar rangot, én pedig lehajtom a fejem, két kezemet a csípőmre teszem és alsó ajkamat kezdem rágcsálni. Ezt nem vártam volna. Végül is nem nagy gond, hogy ebben Jimin nyert, mert a másikban én aláztam meg, de azt Tae nem látta. Az én vereségemet azonban igen. Miért is zavar ez engem?

- Ügyes voltál. - mosolyog aprót Taehyung Jimin felé, aki zavartan vakarja meg a tarkóját - Nem csoda, hogy tőled kértem táncleckéket.

- Ugyan már, ez egy egyszerű tánc volt. - Jimin kezét vállamra teszi, így felé fordítom fejem - Ne csüggedj. Akarsz egy visszavágót?

- Ne haragudj, Jimin, de jelen pillanatban képtelen vagyok rá. Nem áll rá a testem a táncra...

- Valami más? - guggol le a játékok dobozai mellé, kutatva a következő áldozatát - Van olyan, ami még jó?

Felsóhajtva nézem a bepörgött fiút, majd lopva pillantok Taehyungra, aki időközben a kanapén helyezte magát kényelembe. Teljesen figyelmen kívül hagy engem, ami iszonyatosan zavar. Na de miért? Eddig folyamatosan velem volt elfoglalva, most meg itt van Jimin és minden pillanatban csak őt veszi figyelembe. Ez miért is zavar engem? Inkább elengedem a gondolatot és mikor erőt vennék magamon, hogy visszahúzódjak Yoonah illatával teli szobába, hirtelen egy számomra ismeretlen dallam szólal meg. Jimin felé pillantok, aki letéve a földre az eddig kezében tartott játékokat a nadrágzsebébe nyúlva halássza ki a telefonját, majd a füléhez teszi.

- Szia Minho, mizu? - kérdez jókedvűen, ám valószínűleg a válasz nem olyan boldog, hiszen Jimin arcáról lefagy a mosoly - Nemár, ez komoly? Holnap kell leadni? - áll talpra és idegesen túr bele hajzuhatagába szabad kezével - Egy árva betűt nem írtam még meg... - a telefonját gyorsan elemeli hallószervétől, majd amint ránézett a kijelzőre ismét füléhez tapasztja a készüléket - Fél öt van. Oké, kösz, hogy szóltál! Igen, akkor holnap találkozunk! Szia! - a fiú azonnal bontja a vonalat, majd aggodalmasan néz Taehyungra.

- Mi a baj?

- Holnapra le kell adnom egy harminc oldalas esszét, és teljesen kiment a fejemből. Nem terveztem, hogy ma reggel itt kötök ki.

- Hát írd meg akkor. - von vállat könnyedén Tae, ám Jimin megrázza a fejét.

- Ez nem ilyen könnyű. Otthon vannak a dolgaim, szóval bocs, de ma nem maradok itt éjszakára!

Jimin szavaira egyből felkapom a fejem. Tényleg nem tud itt maradni? Egyből Tae arcát kezdem fixírozni, aki feszülten mered barátjára.

- Muszáj megírnod?

- A félévi jegyem múlik rajta, szóval nem ártana. Így is sok mindent halogatok a munka miatt. - indul meg az előszoba felé Jimin, és elkezdi felvenni magára a hosszúszárú Convers cipőjét - Igaz, előbb azt mondtam, hogy nem, viszont elkezdtem már megírni, de sok munkám lesz vele, valószínűleg az egész estém rámegy.

- Csak töltsd le a netről, ahogy minden más rendes diák csinálja! - áll fel a kanapéról Tae, követve Jimint, ám a fiú nem tágít álláspontjától.

- Sajnálom, Tae. Tudod, hogy neked bármikor, bármit megteszek, de a karrierem most fontosabb. - húzza ki magát, és a fogasról leemeli bomber dzsekijét - Ha idő előtt befejezem, átjövök, jó?

- Akkor siess és írd meg gyorsan azt a szart! - morog orra alatt Tae, ám Jimin nem veszi magára, csak mosolyogva végigsimít a szürkeség arcán, majd felém pillantva int nekem.

- Vigyázz magadra, Kook!

Elköszönve nyitja ki a bejárati ajtót, majd kilép rajta, minket ismételten együtt hagyva. Mielőtt bármit mondhatnék, Taehyung se szó, se beszéd elhalad mellettem és becsapja a szobája ajtaját, engem teljesen egyedül hagyva. Nagyokat pislogva meredek hol a bejárati ajtóra, hol a Herceg szobája felé. Magamra maradtam. Egy ideig csak egy helyben állok, próbálva összeszedni a gondolataim, de azok csak egyre inkább összekuszálódnak. Mély levegőt veszek és összepakolok magunk után, majd erősen agyalva ülök le a kanapéra. El kellene foglalnom magam valamivel, viszont nem jut semmi normális dolog az eszembe. Igazság szerint folytathatnám valamelyik játékot, de teljesen elment a kedvem tőle. Az is eszembe jutott, hogy a napi táncot kikérem Taehyungtól, ám ebben az állapotban csak még jobban leégetném magam a mozdulataimmal. Eszembe jut az is, hogy talán összepakolhatnám itt-ott a lakást, de semmi energiám nincs ilyesmit pont most, ebben a pillanatban csinálni. Ott van a televízió, vagy a laptopom is, viszont ismerve magam csak bámulnék ki a fejemből és gondolataimba merülnék - akár csak most.

Összeszorítva a szemeimet eresztem ki mellkasomban lévő összes széndioxidot, majd egy jó mély levegővétel után újra megtöltöm oxigénnel tüdőmet. Lassan emelem fel szemhéjamat, és tekintetemet Taehyung zárt ajtaja felé vezetem.

Miért zárkózott be? Miért kerül engem? Mikor visszajött, akkor is távolságtartó volt, ám akkor legalább szóba állt velem. Így tényleg olyan, mintha én lennék a rossz, ő pedig az áldozat.

De hát nem így van?

Hiszen én voltam az, aki miatt kialakult ez a helyzet, nekem kell vezekelnem. Na de így?

Lassan támasztom meg kezemet magam mellett a karfán, és segítek magamnak felkelni a puha kanapéról, hogy ismét talpamon álljak. Lassú, de kimért léptekkel teszem meg Tae szobája felé a távolságot, majd amint a falap elé érek, csak csendesen figyelem. A sötét fabútoron egyetlen egy hiba sincsen, én mégis igyekszem minden egyes négyzetcentimétert átvizsgálni, hátha mégis meglelek egyet. Ez a felület azonban hibátlan, velem ellentétben. Valóban elhatároztam, hogy vezekelni fogok a hibám miatt, de nem tudok egyedül lenni. Hiányzik, hogy valaki mellettem legyen. Amikor Yoonah itthon volt és én rendszerint mindig fél háromkor végeztem, akkor is megvártam őt a munkahelyen, pedig mindig hétig volt. Ez már beteges. Lehet, hogy nem vagyok százas, de ha magamra vagyok hagyva, akkor ez még rosszabb lesz. Teljesen be fogok golyózni és azt nem akarom. Tudom, hogy nehéz Taehyungnak is és nekem is az, hogy egymás mellett legyünk, de az a kevésbé rossz. Söt! Rosszul fogalmazok; itt egyedül nekem nehéz mellette lennem, ő csak koloncként tekint rám, aki még egy nyavalyás Just Danceben is kikap Jimintől. Jimintől, aki Taehyung szeretője. Nincsen ezzel baj, hiszen ez a normális, nekem is van párom Taenek is van, ráadásul én hetero vagyok, szóval nem kellene zavarjon, mégis frusztrál. Nem az, hogy nem ér hozzám. Maga a társasága hiányzik. Mindemellett pedig elég nehéz elfelejtenem a múlt éjszakát, amikor is majdnem elvitt. Túl jól bánik a partnereivel, ezért imádhatják őt annyira...

- Aish! - túrok bele éjfekete tincseimbe és megtépem a védtelen szálakat, amik kiáltanak, hogy ne bántsam őket. Idióta vagyok, hogy ilyeneken gondolkodom. Egyszerűen csak magányos vagyok és Taehyunggal elvileg egy család vagyunk, hiszen a sógorom. Nincsen ebben semmi furcsa, ha szükségem van a társaságára. Erőt veszek magamon és bekopogok az ajtón, de nemjön azonnal válasz. Már épp kopognék újfennt, de ekkor az ajtó hirtelen kinyílik, s egy komor Taehyung hajol ki rajta. Kezével megtámasztja magát az ajtófélfánál, úgy figyel engem.

- Mi van már megint?

- Nem akarok egyedül lenni.

- Kapcsold be a tévét, és nézz meg egy jó horrort. Utána tuti nem fogod egyedül érezni magad.

- Miért gúnyolódsz rajtam?

- Te nem akarsz egyedül lenni. - arca még mindig ugyanolyan komor, nekem pedig egyre jobban szorul össze a szívem miatta.

- Miért lettél hirtelen ilyen? A buliba is te vittél el magaddal, most meg szándékosan kerülsz.

- Hibáztam. - válaszol tömören, majd egész testével nekidől az ajtófélfának - Szóval felejtsd el azt, amilyen voltam eddig. Szedd össze magad, és engem hagyj magamra. - mondja fájdalmas szavait, majd visszalép a szobájába, és már zárná be az ajtót, de a falapra fogok, így megakadályozom tettében.

- Hibának érzed, hogy szóba álltál velem? - meredek rá kitágult pupillákkal - Tudod jól, hogyan érzek most.

- Tudom. Én is így éreztem pár héttel ezelőtt, te pedig ugyan úgy púp voltál a hátamon, és kekeckedtél. - szűkíti össze szemeit és az ajtót tartó kezemre pillant - Ha hiányzik Noona, fizetem a repjegyet.

- Púp? - suttogom szinte magamnak és összepréselem ajkaimat. Túl kegyetlen. Érzem a gombócot a torkomban. A sírás kerülget és legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy mekkora egy érzéketlen pöcs, aki nem képes a farkát a nadrágjában tartani, de nem teszem. Ennél sokkal jobban foglalkoztat az, hogy így vélekedik rólam - Sajnálom, hogy én csak egy púp lehetek a hátadon. Egy kolonc, aki mindig másokra van szorulva és nem képes eltartani saját magát. Én már csak ilyen vagyok. Egy nagy senki, aki nem érdemli meg, hogy a te tekintélyes személyed mellett húzódjon fedezékbe. - nagyot nyelek és érzem, ahogy legördül az első könnycsepp. Ha akkor magamra hagyott volna, most nem szomjaznék ennyire a társaságára. Hátrébb lépek és elengedem az ajtót - Nem foglak zavarni addig, míg Yoonah haza nem ér. Keresek egy albérletet, ahogy mondtad. - törlöm le a pulcsim ujjával a jobb szememben megbújó könnyet - Szólhatsz Jiminnek, hogy bármikor jöhet, már nincs itt az a kényes homofób, akit zavarna. - hátat fordítok a kifejezéstelen arcú Taehyungnak, de ekkor egyik karomon megérzem a szorítását, majd egy laza mozdulattal ránt be magához és csukja be az ajtót. Mikor felém fordul, szemeiben halványan düh csillan meg.

- Ne merészelj elmenni albérletbe, mert Noona engem biztosan ki fog csinálni. Maradj meg a seggeden. Ülj le a kibaszott ágyra, és fogd be a szádat!

Egy szempillantás alatt ereszti el kezemet, majd megy az asztalához, ahol a laptopja pihen, rajta valami szöveges dokumentum van megnyitva. Követve szavait azonnal helyet foglalok az ágyában. Hirtelen kerít hatalmába a jókedv, hiszen megengedte, hogy bent legyek, vele egy légtérben. Nem tudom, miért örülök ennek annyira, de most nem is akarok ezen agyalni. Nagyokat pislogva nézek körbe a szobában, ami a legotthonosabban van berendezve az egész lakásban. Tipikusan Taehyung stílusa. Az ággyal szemben megpillantok egy poszter fent a falon, amin egy repülő van és filccel rá van írva az, hogy "Dreams". Elmosolyodom, ugyanis ez inkább vallana rám, mint rá. Időközben eljátszom a gondolattal, hogy milyen lehet Taehyung pilóta ruhában, de a kép annyira vicces, hogy hangosan felkuncogok, ami miatt rám emeli szúrós tekintetét. Védekezően felemelem a kezem és nagyra nyitom a szemeimet.

- Bocs.

Egy szó nélkül fordul vissza, belefeledkezve unalmas ténykedésébe, én pedig tovább járatom a szemem a kis helyiségben. Az tény, hogy az ágy nagy hangsúlyt kapott a szobában, ezzel is jelezve, mi a Herceg kedvenc ténykedése. Hát nem az alvás... Megforgatom a szemem és egyből rápillantok. Nyugodt, komoly arckifejezéssel csinálja azt, amiről nekem fogalmam sincs. Az előbbi megjegyzése még mindig fáj, de betudom annak, hogy tényleg valami komolyat szakítottam félbe és csak el akart üldözni. Kinyújtom a lábam az ágyon és két tenyeremmel megtámasztom magamat a hátam mögött. Nem csodálom, hogy olyan jól tudtam aludni itt, ugyanis ez a matrac annyira kényelmes, hogy szinte ordítja, hogy aludjak. Finoman elkezdek rajta rugózni, hogy leteszteljem és meglepődve veszem tudomásul, hogy nem csak kényelmes, hanem masszív is. A keret pedig a szobát tökéletesen kiegészíti. Nem csoda, hogy ez a háló középpontja.

- Maradj csendben.

Azonnal abbahagyom eddigi ténykedésem és nagyra nyitott szemekkel pillantok Taehyungra, aki nem néz rám.

- Bocs. - közlöm vele megint, majd erősen kezdek agyalni, hogy mit csináljak, ugyanis halálra unom magam. Persze jobb, mint kint, de így sem túl fényes a helyzet, ugyanis ignorál. Nem értem, hogy miért. Hirtelen jut eszembe egyik kedvenc számom dallama, amit elkezdek fütyörészni, de csak akkor veszem észre magam, amikor Taehyung nagyot csap az asztalra, én pedig megriadok. Tekintetével ölni tudna, úgy szegezi rám íriszeit - Bocs.

- Miért nem bírsz kussban meglenni? - négyel fel gondolatban ezerszer, én pedig összébb húzom magam. Kezével az éjjeliszekrény felé mutat - Ha nem bírsz meglenni, kapcsold be a tévét és nézd, halkan!

- Az is zajforrás és hangosabb, mint én. - harapom be alsó ajkam remélve, hogy nem fog kinyírni. Hiszen igazam van.

- Talán ki akarsz menni? - vonja fel kérdőn szemöldökét, de én azonnal nemlegesen rázni kezdem a fejemet - Akkor vagy maradj csendben, vagy találd fel magad.

- Nagyon szívesen feltalálnám magam, de ahhoz egyedül kevés vagyok. - biggyesztem le alsó ajkam, azon agyalva, melyik kinti konzolos játékkal tudnám egyedül elütni az időt, amivel nem unom halálra magam.

- Na jó! - kel fel hirtelen, tenyerét az asztal tetejére tapasztva, szemét a laptopja kijelzőjére szegezve - Menj ki! - mondja komor hanggal ám én nem mozdulok - Jungkook, menj amíg szépen mondom!

- Sajnálom! - húzom ki magam egyből és négykézláb az ágy szélére mászok, ahol alig egy lépésre lehetek Taehyungtól- Ígérem, hogy csendben maradok és észre sem fogod venni, hogy itt vagyok, csak ne rúgj ki. Én csak... - úgy döntök, hogy elmondom neki az igazat - Annyira megörültem, hogy beengedtél, hogy nem bírtam magammal, de jó leszek! Tényleg! - iszonyatosan félek attól, hogy megint egyedül maradok.

- Menj. Ki. - mered ekkor rám, komor íriszeivel, amiben valami számomra ismeretlen csillan meg.

Hatalmasat nyelek, de képtelen vagyok megmozdulni. Taehyung viszont lép helyettem. Egy gyors mozdulattal szeli át a közöttünk lévő távolságot, majd mindkét kezével megragadja eddig a matracon pihenő kezeimet. Erőszakosan ránt fel, hogy a talpaimat a földre tegyem. Szorítása miatt kissé felszisszenek és ijedten meredek rá.

- Miért nem hallgatsz a szép szóra, Kölyök?

- Itt szeretnék maradni, Hyung, ne rakj ki! Ott kint annyira egyedül vagyok.

- Hyung...? - ismétli meg az iménti megszólításomat, de a kezdetleges értetlen arckifejezése hamar dühhé alakul át.

A következő másodpercben hirtelen elengedi jobb kezemet, de szabad balját derekamra helyezi. Jobb kezével szorosan fogja csuklómat, így azt a magasba emeli. Ezzel a pár mozdulattal eléri, hogy testünk egymáshoz simuljon. Arca vészesen közel van enyémhez, párnáit pedig ha csak egy másodperc erejéig, de hozzáérinti résnyire szétnyitott ajkaimhoz. A levegő is bennem reked, de Taehyung még ezt is képes fokozni. Fejével fülemhez fordul, majd olyan komolyan formálja a szavait, hogy ha akarnám, se tudnám félvállról venni.

- Ha nem mész ki, meg foglak dugni. Ezt biztosra veheted!