Taehyung POV.



Miért jön utánam? Miért nem képes egyedül megmaradni? Miért engem kell zargatni? Egyszerűbb lenne, ha békén hagyna.

Mikor Jimin lelépett, kisebb pánik vett hatalmába. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, hiszen Kook eddig is a társaságomat kereste. Ezt viszont nem akarom. Félek, ha a közelemben lesz, újra bántani fogom. Tegyem ezt szóban, vagy tettlegesen. Amint kettesben hagyott minket Chim, azonnal tudtam; nem szabad egy légtérben lennünk, szóval egyértelmű volt, hogy bevonulok a szobámba. Már azt hittem, hogy azonnal a nyomomban lesz, viszont szerencsére nem így lett. Viszont nem kellett neki tíz perc, hogy kopogtasson az ajtómon.

Igazság szerint a bírósági tárgyalás menetét olvastam, amikor megzavart. Ideges voltam, hiszen Yoohyuk sok tanút akar behozni, ez pedig számomra csak rosszat jelent. Kook kopogását meghallva feszülten keltem fel a székről, és léptem az ajtóm elé, kezemet a kilincsre téve, viszont hezitáltam. Nem akartam egyből elküldeni, hiszen pontosan tudom milyen érzés, amikor egyedül van az ember, összetörve. Szívem szerint engedném, hogy mellettem legyen, de nem akarok még egy olyan esetet, ami tegnap történt.

Gyors gondolatmenetemet lezárva nyitottam fel az ajtót, és igyekeztem minél hamarabb elzavarni, de nem számítottam arra, hogy szavaim most ennyire megsértik. Amikor megláttam előbukkanó könnyeit szívem majd' összeszorult, és azonnal félre akartam állni, beinvitálni őt, de nem tehettem meg. Pontosan miatta nem. Meg kell védenem, legfőképp saját magamtól. Viszont amikor az elköltözést hozta szóba, felment bennem a pumpa. Noona arra kért, hogy vigyázzak rá, de ha tényleg elköltözik még annyira sem tudom szemmel tartani, mint most.

Hirtelen ötlettől vezérelve rántottam be a szobámba, és mentem bele abba, hogy bent is maradjon, amíg végzek a dokummentummal. Már amikor leültem az asztalhoz, azon kattogtam, hogy ma merre vigyem el, hogy ne itthon legyek bezárva vele, és valamennyire felszabaduljon ő maga is. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyire boldog lesz attól, hogy mellettem lehet. Teljesen úgy viselkedett, akár egy magára hagyott kiskutya, akit befogadtam a menhelyről. Igazság szerint megmosolyogtatott, ám nem szakadhattam ki ebből a komor énemből, így kénytelen voltam visszamerülni a szöveg olvasásába. Azonban nem maradt csendben.

Izmaim megfeszültek, de először próbáltam elengedni a dolgot. Nem akartam kizavarni, viszont ezt hamar meggondoltam. Egyáltalán nem a bírósági iratra fókuszáltam, hanem a Kölyökkel való dolgok jártak a fejemben.

Nem értem, miért éreztem akkor, úgy a buliban, amikor megcsókoltam. Pedig az a csók... Ízleltem már ezernyi ajkat, de Jungkooké teljesen más volt, amit egyszerűen nem tudtam kiverni sehogy se a fejemből. Belülről egy hang ma már ezredjére kérte, hogy ízleljem meg újra, de nem tehettem meg. Vele nem.

Kook pedig ismét nem maradt csendben. Kellemes füttyszava zene volt füleimnek, ám az izmaim azonnal megfeszültek, amint erre ráeszméltem. Nekem tetszik, ahogy fütyül. Tetszik, ahogyan csókol, és kifejezetten jól esik, hogy minden áron velem akar lenni. Akár csak egy alárendelt...Nem!

Utolsó reményként a televízió jutott eszembe, így még talán magam mellett tudhattam volna, de megint ellenkezett. Bár jogosan.

Egyre többször kezdtem magamban felhozni a Jungkookkal történteket, hogy mennyiszer volt már közel hozzám. Ebből pedig mennyiszer élveztem én a helyzetet.

Az idegesség egyre jobban áradt szét a testemben, s az sem segített éppen, hogy Jungkook továbbra is azzal a baba arcával bámult vissza rám. Ha nagyon belegondolok, ez az arca is igazán szemetgyönyörködtető, és izgató számomra...

Ezernyi gondolat cikázott végig elmémben, amit már képtelen voltam ép ésszel elfogadni. Hangosan csaptam le tenyeremet az asztalra, és álltam fel, utoljára megpróbálva a lehetetlent.

- Menj ki! Jungkook, menj amíg szépen mondom!

Lassan emelem felé íriszeimet, ám a szemem elé táruló képre nem számítok. Jungkook négykézláb áll az ágyam végén, hozzám közel. Kipiroslott orcája gyönyörű, hatalmas szemeivel pedig elszántan engem néz.

- Sajnálom! Ígérem, hogy csendben maradok és észre sem fogod venni, hogy itt vagyok, csak ne rúgj ki. Én csak... Annyira megörültem, hogy beengedtél, hogy nem bírtam magammal, de jó leszek! Tényleg!

Miért ilyen ártatlan?

- Menj. Ki. - mondom szakasosan a szavakat, de a fiú nem ért belőle.

Miért nem futsz el addig, amíg még kérlek?

Hirtelen mozdulok, mivel nem hagyott más választást számomra. Erősen fogok rá csuklójára és rántom le az ágyamról. Ijedten néz rám, én pedig már most szídom magamat, de nem tehetek mást. Ha nem hallgat rám, amíg kérem, más módszerhez kell folyamodnom, hogy távol tartsam magamtól. El kell üldöznöm magam mellől, és ez úgy néz ki, nem megy másképp, csak ha ráijesztek.

Miért nem hallgatsz a szép szóra, Kölyök? - Hallgatnod kellene rám! Menekülnöd kellene, mikor már veszélyt érzel! Miért nem mész?

- Itt szeretnék maradni, Hyung, ne rakj ki. Ott kint annyira egyedül vagyok.

Hyung...?

Ez a megnevezés az eszemet veszi. Miért hív így, és ez a megszólítás miért tetszik nekem ennyire?

Szemei aggodalmasak, látom bennük az értetlenséget és az apró félelmet. Gyorsan cselekszem, így pár mozdulattal már a karjaim között tudhatom gyámoltalan testét. Jobb karommal a magasba emelem kezét, míg balommal erősen fogom derekát, és húzom magamhoz. A közelsége miatt képtelen vagyok visszafogni magam, így azonnal ajkához hajolnék, hogy egy csókot lopjak tőle, de utolsó pillanatban észhez térek. Ez nem az a szituáció, Taehyung! Gyorsan változtatok az irányon, így füléhez hajolok, és amilyen vadul, és komoran csak tudom kimondom azt a mondatot, amitől tudom, hogy kifut a világból.

- Ha nem mész ki, meg foglak dugni.

A Kölyök kikerekedett szemekkel bámul rám és érzem, ahogy egész teste megremeg. Nem szép dolog tőlem ezt tenni, de így is nehezen fogom vissza magam.

- Én ... - próbál szóhoz jutni, de csak nagy nehézségek árán megy neki - Nem tennéd meg. Ugye?

- Nem hiszel nekem? - az eddig derekán pihenő kezemmel lassan fenekére fogok, és erősen megmarkolom, amitől ismét összerezzen - Szívesen bebizonyítom.

- Hyung... - bámul rám kétségbeesett íriszeivel, miközben arca felveszi a vörös színt és látványosan nyel egy nagyot - Az nem lenne helyes.

- Mióta érdekelnek engem a helyes dolgok? - kérdezem költőien, viszont képtelen vagyok elengedni azt, ahogyan ismét hívott. Miért tetszik ennyire?

Következő pillanatban még egyszer megszorítom alsó fertáját, majd ajkaimat ismét vészesen közel teszem ővéihez. Csak szaladj el, nem fogok utánad menni!

- Utoljára szólok; menj ki a szobámból!

Kook megint nem mozdul, bennem pedig ekkor elszakad valami. Egy másodperc kell hozzá, de egyből a mögötte lévő ágyra lököm és oly' gyorsan mászok felé, hogy egy szuperhős is megirigyelné. Az ágy apró rugózása sikeresen elnyeli az ütközés erejét. Jungkook hatalmas szemei egyből enyéimet keresik, amit hamar meg is talál. Kezeit feje felé nyomom, és egy kézzel fogom le a megszeppent fiút. Egyenese csípője felett foglalok helyet, így lábaimmal össze tudom fogni alsó testét. Nem akartalak, de kénytelen vagyok még erősebben megmutatni, hogy mellettem nem lehetsz biztonságban!

Ajkaimat erősen nyomom párnáira, ő pedig a döbbenettől mozdulni sem bír. Ereimben a vér hihetetlen gyorsasággal folyik, izmaim befeszülnek, de csak az idegesség miatt. Erőltetve kérek bejutást ajkai közé, de nem engedi. Helyes. Viszont ez nem jelenti azt, hogy hátrálni fogok, így próbálom gyengéden megharapni alsó ajkát. Ezzel sikerrel járva szétválasztja párnáit, én pedig azonnal kihasználom a pillanatot, és nyelvemet áttuszkolom szájüregébe. Az apró ellenkezése viszont itt annyiba is maradt. Egyáltalán nem csókol vissza, csak elernyedve alattam hagyja magát, hadd tegyem vele azt, amit akarok. Miért?

Megelégelve ezt húzódom el tőle, úgy nézek szemébe, próbálva megérteni miért lett ilyen rongybaba. Sokkot kapott volna? A fiú kifejezéstelen arccal fekszik alattam, szeméből pedig semmit sem tudok kiolvasni. Ádámcsutkája gyorsan mozdul fel és le, így tudom, hogy magánál van. Gyorsan veszi elvált ajkain keresztül a levegőt, én pedig tanácstalanul támaszkodom fölötte. Ez így nem lesz jó.

Oldalra nézve sóhajok fel, majd mászok le róla. Kiülök az ágy szélére és idegesen túrok bele a a hajamba.

- Ha mellettem vagy, ilyenekben lesz részed. Viszont mind a ketten tudjuk, hogy hetero vagy, ráadásul a nővérem a párod. Nagyon szépen kérlek, szedd össze magad, és próbálj meg egy kicsit egyedül hagyni. - szűröm ki a fogaim között mindazt, amin eddig kattogtam - Meg akarlak védeni, de saját magamtól nem tudlak. - teszem hozzá ezerszer halkabban.

- Miért nem tudsz csak sógorként kezelni? - hallom meg erőtlen hangját, de egy centit sem mozdult a helyéről.

- Ez bonyolult. - harapok bele alsó ajkamba - Csak maradj távol tőlem. Vagy ellenkezz ugyanúgy, ahogy eddig is tetted.

- Hm. - ennyi hagyja csak el a száját, majd lassan ül fel, így látom arckifejezését, ami baljósan kifejezéstelen - Nem akarom megsérteni a Nagyságos Úr egóját, de nem tudom megérteni, mitől omlanak utánad a pasik. - mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, szemei megvetést sugároznak, szavait pedig úgy köpi hozzám, mint a legelső találkozásunk napján.

Ellenkezz, ez az!

- Neked nem kell ezt soha megértened. - nézek egyenesen szemébe - Nem kell megtapasztalnod azt, amit mások szeretnek. - kelek fel az ágyról és ismét az asztal felé indulok, remélve megértete az eddig elhangzottakat.

- Sokaknak nincs ízlésük. - jelenti ki határozottan, majd felállva az ágyról egyenesen az ajtó felé veszi az irányt - Jó éjt. - vágja hozzám ezt a két szót és becsapva maga után az ajtót, kivonul.

Belül megnyugszom, hiszen ezek szerint sikerült visszakapnom azt a Jungkookot, aki megvetően néz rám, és a pokolba kíván. Mégis fájdalmat érzek a szívemnél, ami teljesen új számomra. Jól tettem, hogy így cselekedtem, viszont akkor miért érzem ennyire szarul magam?

Nagy sóhaj keretében lépek az ágyamhoz, és úgy terülök el rajta, mintha egy zsák krumplit ejtenék le a földre.