Kellemes meleg délután van a szél csak úgy cirógatja az arcom. Hirtelen bátyám hangját hallom meg amint engem hív. Erre felpattanok a pokrócról és felé sietek. 

-Bátyám! - szaladok széttárt karokkal és úgy ugrok a nyakában. 

-Gyere öcskös menjünk haza anyáék nemsokára otthon lesznek. - csak bólintottam majd lerakott az öléből, és összepakoltunk. Kézen fogva mentünk hazafelé az úton  mindenféléről beszéltünk. 

-Bátyus? 

-Hmm! 

-Vettél ma be gyógyszert? 

-Csak reggel, de még bírom kicsit nyugi. 

-Rendben. Hiii nézd vegyünk fagyit! Légyszí légyszí….. 

-Na de siess itt megvárlak. 

-Oké sietek. - Gyorsan végeztem az árussal, de mire visszaértem szeretett bátyámnak hűlt helye volt. Viszont nem estem pánikba. Már volt ilyenekre megbeszélt tervünk. Így egyenes haza mentem. Amit beértem a lakásba lerúgtam  lábamról a cipőm, és szaladtam fel az emeletre. 

-Bátyus!? - nyitok be a szobájába, ahova soha nem engedett be. És látom, hogy ott ül az ágya szélén egy nagy konyhakéssel szórakozik. 

-Mit csinálsz azzal? Bevetted már a gyógyszered? - lépek oda hozzá bár ilyenkor olyan félelmetes de sikerült legyőznöm a félelmem. Majd arca két oldalára fogtam és magamra emeltem a fejét a tekintetével együtt. Annyira ködös és fátyolos volt a szeme, mintha üres lenne, vagy valami megszállta volna. Ekkor a kezemre mar és vészjósló tekintettel nézett rám, majd kaján mosolyra húzta a száját. Hirtelen felállt és engem a földre lökött  csak sírni tudtam. Szipogós hangon szóltam hozzá. 

-Bátyus kérlek vedd be a gyógyszered. Nagyon megijesztesz. - ekkor a fejembe hajolt és egy őrült röhögéssel elhúzta a kés élet az arcom előtt. Amire a vér is megfagyott bennem. 

-Kussolj el… 

-De bátyám?! - szólok hozzá a sírás határán állva. 

-AZT MONDTAM FOGD BE BAZD MEG! - ordít rám őrült vigyorral. Majd ismét a képembe hajol és kérdően néz rám. 

-Mi lenne ha… ? 

-Ha? - kérdezek vissza elcsukló hangon. 

-Ha felvágnám a torkod fültől fülig, mint egy szép gerezd almát egy meleg nyári napon?! - ekkor elkapott a remegés, ahogy feltudtam állni kiszaladtam a szobából. Le egészen a nappaliig sikerült eljutnom. Ott letepert a földre és befogta a számát. 

-Sshhh nem szabad... - ekkor a kést végig vezette az arcomon és nekem a szívem majd kiugrott a helyéről. Féltem… Féltem tőle! A saját bátyámtól. Még soha nem volt ilyen rohama alig mertem megmozdulni nem, hogy kiabálni. Ekkor a szüleink is beállítottak majd, ahogy apa realizálta a helyzetet azonnal nekiment a fiának és megpróbálta lerángatni rólam, de sajnos nem ment neki ugyanis átvágta a torkát hidegvérrel, és rám mosolygott közben. Ez örökre az emlékeimbe égett. Majd anyának esett neki, benne tízszer mártott meg a kést. Amint végzet a szüleikkel felém fordult avval az őrült mosollyal a szája szélén. Majd elkapta a pólóm gallérját ,és úgy húzott maga után a fürdőbe. A járólapra dobott majd hirtelen éles fájdalomra lettem figyelmes az oldalamon. Hamar odakaptam a kezem és akkor láttam, hogy véres… leszúrt a saját testvérem. Egy könnycsepp buggyant ki a szememből. És lassan kezdett minden elsötétült majd elnyelt a sötétség. 

Fogalmam sincs meddig lehettem eszméletlen de egy fehér falakkal körbevett szobában vagyok, és valami pittyeg mellettem. Lassan nyitogatni kezdem a szemem és akkor esik le minden, hogy pontosan hol is vagyok most. Ez egy kórház de, hogyan? és ki hozott be? Mi történt pontosan? Amíg így gondolkodtam nyílik a szobám falapja, és egy fehér köpenyes férfi lép be rajta egy egyenruhás személlyel.

-Szia Jimin. Hogy vagy? Figyelj ez a rendőr bácsi segíteni akar. Csak pár kérdésre kell válaszolnom. - De csak az orvos és az egyenruhás között cikázott a tekintettem. Viszont megszólalni nem mertem. Annyira bennem van  amit a bátyám művelt velem. Ezért nem haragszom rá…hisz beteg! Nem tehetett róla. Gondolataimból a rendőr szava rántott vissza. És kikerekedett szemekkel figyelem miket mondott.

-Sajnálom Jimin. A szüleid…nos őszinte részvétem. - hajtja le a fejét de nem ráz meg amit mond ,mindent láttam amit tett a testvérem. - A bátyádat elvitték egy elmegyógyintézetbe. Ott megkapja a megfelelő kezelést, de mivel már nagykorú, eljárást kellett indítanunk ellene hiába nem beszámítható. Ez a protokoll. Még egyszer sajnálom a szüleidet! - ezzel enyhén meghajolt  és elhagyta a szobámat. Én az ablak felé fordultam, és csak bámultam ki rajta. Mi lesz most velem? 

Így telt el jó pár nap mire megint egy látogat jelent meg az ajtómban. Kedves meleg mosolya volt, és így közeledett az ágyamhoz, majd egy szék húzott magával és leült rá. 

-Szia Jimin. És Lee Minsin vagyok a közeli árvaház vezetője, miattad jöttem. Hogy érzed magad? - csak bámultam rá üveges tekintettel és csak hallgatom amit mond. 

-Jimin kérlek szólj valamit? - nem akartam féltem, hogy ha beszédre nyitom a szám újra eljön ő! Azt pedig nem akarom. 

-Látom nem tudsz most beszélni. Semmi baj, majd visszajövök máskor! - ezzel felállt a székről és az ajtóhoz lépett, majd kilépett a folyosóra. És ez így ment 2 hétig amíg ki nem vették a varratokat. Amikor kiengedtek a kórházból Mrs. Minsi jött értem és kísért át az árvaházba. Ott mindenki kedvesen fogadott. Ekkor voltam 8 éves, és egy világ dőlt össze bennem, a bátyám révén. Azóta a nap óta nem beszélek. Félek ha hangot adna ki a szám újra felbukkan életem elrontója, akit soha többé nem akarok látni. 

Sziasztok! Gyűlölöm az erőszakot, de muszály volt így leirjam. Mert evvel fogjátok majd megérteni Jimint a későbbiekben. Puszi neketek.
(Az erőszak és a gyilkolás elitelendő és szigorú büntetést von maga után.)