"Szeretlek! "


Jimin szemszöge.


Ahogy elmutogatta nekem azt a szót, ismét könnyek gyűltek a szemembe. Amit a pulcsi ujjával letöröltem, majd rá mosolyogtam. Ekkor nyílt a falap és belép rajta Jungkook kezelőorvosa. 

-Csak bejöttem ellenőrizni a pácienst. - mondja kedvesen nekünk. Amire Jk a szemével jelzett, hogy jól van, és én is jobban érzem már magam. 

-A csövet nem lehet kivenni? - kérdezem félve. 

-Jobb ha még bent van. Nehogy legyen még egy olyan, mint legutóbb. - jegyzi meg mindentudóan. Amire csak bólintani tudtam, és így elfogadtam ezt a helyzetet. Most Kook nem tud beszélni és én meg… igen. Jézusom beszélek észre sem vettem. Majd 10 év hallgatás után végre megszólaltam. A bátyám taszította a némaságba, és most Jungkook rántott ki belőle. Gondolataimból az ágyon fekvő keze rántott vissza a valóságba. Majd  hirtelen fáradtság lett úrrá rajtam, ami  lassan álmosságba váltott át. 

   ~Jimin pihenj le! - mutogat nekem Kook, de nemlegesen ráztam meg a fejem. Egy percre sem akarok elaludni. 

-Nem! Jól vagyok. - válaszolok neki suttogva és leülök a székre, ami az ágya mellett van. A fejem a kezére hajtom, úgy veszek pár mély levegőt. Mire a negyedik mélyebb sóhajnál egy szempillantás alatt az álmok mezejére zuhantam.

Álom. 

Egy nagyon ismerős helyen ébredtem és minden fekete-fehér. De egy valami furcsa. Külső szemszögből látom az eseményeket. És megint azt a napot látom. Hyung, a parkban piknik, majd eltűnik a fagyizónál. Én haza sietek, és a szobájában találom egy hatalmas késsel. Leszaladtam, de utolért, majd itt léptek be a szüleink. Akiket hideg vérrel lemészárolt. És utánuk én következtem… de sziréna hangja csapja meg a fülem és 4 rendőrtiszt szedte le rólam őt. Hamar hordágyra tettek, és toltak ki a mentőhöz. Ekkor egy síró kisfiút láttam meg az anyja ölelő karjába bújva. 

-Nyugodj meg Kooksie nem lesz semmi baja. Jól tetted, hogy szóltál nekem. - beszél a hölgy a kisfiához. És itt a szám elé kaptam a kezem döbbenetemben. Jungkook? De hogyan?! És miért?! Ehhez hasonló kérdések cikáztak át a fejemben...

-Anya én féltem őt! Most mi lesz vele?! - kérdezi a szipogva a fiú. 

-El megyünk vele a kórházba. Rendben?! - a kisfiú, vagyis a kicsi Jk bólintott egyet, majd hamar taxiba szálltak és a mentőt után mentek.
 Következő képkocka!
Valahogy a kórházban találta magam ugyanúgy fekete-fehér minden. Az orvos éppen Kook anyjával beszél. És amit hallok nem kicsit lep meg. 

-Asszonyom kérem még nem tudunk semmit sem. - jegyzi meg a fehér köpenyes pasi. 

-De ha úgy van szeretnénk örökbefogadni a kis árva fiút! - teszi össze a kezét úgy könyörög tovább a hölgy.

-Akkor ha így áll a helyzet. Menjen le a szociális munkáshoz, és töltse ki az örökbefogadási papírokat. Addig nekünk hivatalból utána kell nézzünk, hogy van-e élő hozzátartozója. - válaszol neki, majd azonnal elsiet a folyosón Jk-vel az oldalán. Ismét kép ugrás. És egy irodában találom magam, az orvosom beszél valakivel telefonon. 

-De értse meg kérem. Ha nem veszi magához árvaházba kerül. Ezt akarja???-kérdezi dühösen a vonal túlsó végén lévőtől.

-... 

-Mr. Woo kérem a testvére emlékére. Maga az egyetlen rokona. - és ekkor esik le a tantusz, hogy anyámnak volt egy testvére, aki az én nagybátyám. - Halló! HALLÓ!? - hallozik a telefonba, majd lerakja a készüléket. És ekkor gördült le egy könnycsepp az arcomon, hogy én senkinek sem kellettem akkor. Még a nagybátyám is lemondott rólam, nem kellek én a kutyának sem. Hirtelen a kórteremben találtam magam. Csak a fiatalabbak énemet tudtam bámulni, ahogy ott fekszek teljes kilátástalanságban. És ekkor benyit egy már számomra ismerős alak az árvaház vezetője. Majd innen kezdődött el a kálváriám. Viszont többet nem láttam Jk és az anyukáját a kórházban, gondolom ők is lemondtak rólam. Majd eljött az a nap amikor elhagyhattam a kórházat, és az árvaházba léptem be. Az a sok ártatlan kisgyerek és mindegyik tud mosolyogni, vagy éppen jóízűen nevetni, csak én vagyok, mármint voltam befordulva. Amint tettem egy lépést a rég koptatott járólapon újabb képváltás. Az első nyílt napom, ahol is Jungkook beszélt velem. A kicsi én csak ott ült a székén és hirtelen Jk jelent meg előttem. Majd leült mellém a földre és elkezdett beszélni hozzám. Ami végül is jól esett, de egyet nem értek! Miért nem mondta akkor, hogy ismer engem?  

-Jungkook…! - hallok meg egy ismerős női  hangot és a kisfiú elszaladt a tömegbe engem egyedül hagyva. 


Hirtelen riadtam fel és néztem körbe amikor is realizálom, hogy egy kórteremben vagyok és Jk kezét szorongatom. Lassan állok fel a székről  az ajtó felé indultam, de amikor kinyitom egy ismerős alak áll előttem. Ismét könnyek gyűlnek a szemembe, és hirtelen ölelésembe vonom a nőt magam előtt. 

-Köszönömh Mrs. Jeon… - szipogom neki ezt a fél mondatot. 

-Jézusom. Te ki vagy?! És mit köszönsz?! - kérdezi tőlem csodálkozva. Majd eltol magától.

-Jaj elnézést még be sem mutatkoztam! - törlöm le a sós cseppjeim a pulcsi ujjával. - Park Jimin vagyok. És köszönöm, hogy akkor régen segítettek nekem. - hajolok meg enyhén előtte tiszteletem gyanánt. 

-Nem értek semmit. Miről beszélsz? A fiamhoz jöttem Jungkookhoz. - kezd el befelé nézelődni. 

-Megmentett a fia! Kétszer is… - halkulok el a mondta végére. 

-Miii? Kétszer is! - néz rám döbbenten.

-Igen!!! Tudja én vagyok az a kisfiú, akit sok évvel ezelőtt maguk mentettek meg avval, hogy kihívták a rendőrséget. 

-Micsoda?!-gondolkodik el egy kicsit, majd amikor rájött, hogy én kivagyok döbbenten nézet rám. - Te vagy az a kisfiú!?-hüledezik nekem a hölgy, amikor is heves csipogásra  figyeltem fel a szobából. Gyorsan vissza mentem, majd nyúltam volna a nővérhívóért de egy erős kéz megragadta a mancsom. Akkor akkor láttam meg először, hogy Kook sír.

Minden összeállt kiskorunktól kezdve közös a sorsunk, csak elsodródtunk egymástól, de újra rátaláltam, vagyis egymásra találtunk. Most már hiszek… és ezt is neked köszönhetem Jeon Jungkook.