Másnap reggel, ahogy felkeltem és körbenéztem akkor tudatosult benne, hogy egy árvaházban vagyok és nincs senkim. Hirtelen kopogásra leszek figyelmes majd egy kedves hangot hallok meg a falap tulodaláról.

-Jimin én vagyok Minsi. - lassan oda csoszogtam az ajtóhoz, és félve nyitottam ki azt. Kérdően néztem rám, majd beljebb engedtem. Visszamentem az ágyhoz és leültem rám. 

-Figyelj! Ma lesz egy nyílt nap. Ekkor szoktak jönni emberek és megnézik kit lehet örökbe fogadni. Na azt szeretném ha a legjobb formádat hoznád. Rendben? - csak bólintani tudtam és az ajtó felé kezdtem nézni, evvel jelezvén neki, hogy egyedül akarok most lenni. Lassan a fejemet a kezembe temettem és újra el indultak a sós cseppek a szememből. Anya, apa veletek akarok lenni! És így ért utól az álom. 

Nem tudom meddig aludhattam, de nagy hangoskodásra ébredtem fel. Majd kivágódott az ajtó, amire nem kicsit ugrottam meg. És egy fiú állt ott úgy kb. 14 éves lehetett. 

-Szia én Lee Taemin vagyok a szomszéd szobában lakom Mrs. Minsi küldött érted. Gyere már itt vannak a felnőttek. - ekkor a csuklómra fogott, és elkezdett kifelé húzni. Ahogy elértünk a földszintre már nagyon sokan voltak ott. Nem akarok itt lenni, vissza akarok menni a szobámba. De nem tudtam vissza fordulni mivel Taemin hozott egy széket nekem és ráültetett. 

-Maradj itt nyugi nem lesz baj. - Majd ezzel el is tűnt a szemem elől. Jó pár órát ültem ott, sok mindenki jött oda hozzám, de nem mertem még rájuk nézni sem. A nap vége felé egyre kevesebben voltak, de akkor egy kb 10 éves kisfiú leült mellém a földre. Majd a kezemhez nyúlt és én rákaptak a tekintetem. 

-Szia. Te itt laksz? - csak bólogattam neki. Nem mertem válaszolni. - Mióta vagy itt? - erre a kérdésre egy könnycsepp gurult le az arcomról és szipogni kezdtem. - Nem tudsz beszélni? - újra nemlegesen ráztam a fejem. - Értem…Hát legalább jó hallgatóság vagy! Tudod a szüleimmel jöttem ide, mert örökbe akarnak fogadni egy hugit, vagy öcsit. Anya nem akar több  gyereket. De nem akarják, hogy egyedül nőjek fel. Nekem semmi kedvem egy vadidegen gyerekhez. - ekkor rá vezettem a tekintettem és kérdően néztem rá. Majd egy kellemes hangot hallottam meg a tömegből. 

-Jungkook gyere….menjünk.-hirtelen felpattan mellőlem a srác.

-Bocsi de most mennem kell. Szia. - ezzel el is szaladt az anyukájához. 

Milyen jó ha van valakinek anyja meg apja. De nekem már nincs senkim. Újra a sírás kerülgetett, majd nagy nehezen felálltam a székről, és elindultam fel a szobámba. Ott bezárkóztam, és az ágyra fekve kezdtem megint sírni. Ahogy telt múlt az idő lassan megnyugodtam, de még mindig nem szólaltam meg. Elkezdtem újra iskolába járni mindenki nagyon kedvesen fogadott. Az osztályfőnököm sokat segített, és ő ajánlott nekem és szociális munkást a suliba aki megtanította a jelbeszédet. Gyorsan bele jöttem a dologba alig pár hónap alatt elsajátítottam. 

Majd eljött újra az a nap mint minden évben a nyílt nap. Taemin már nem volt árva tavaly örökbe fogadták. Így egyedül maradtam. Az ő barátsága nagyon sokat segített. Ahogy ott ülök a szokásos helyemen egy kedves meleg hangú hölgy lép elém. Csak a cipője orrát látom…nem merek felnézni az előttem állóra, így tovább bámultam a padlót. Majd egy kezét érzek meg az arcomon és felfelé emeli a fejem. Amit szemkontaktusba kerültem vele a lelkemet bejárta a melegség. Utoljára ilyet anyukámmal éreztem. 

-Szia! Miért lógatod itt az orrod? - teszi fel kérdését nekem, amire nem tudok válaszolni. - Nem tudsz beszélni? - hangzik el a következő kérdése, mire nemlegesen rázom meg a fejem. Majd hirtelen feláll és nekem hátat fordítva magyaráz valakinek. Erre én is felálltam és óvatosan megkocogtattam a vállát, hogy figyeljen rám. Majd elkezdtem a mondandómat mutogatni, de ő csak hadonászásnak titulálta. 

-Mi az mit szeretnél mondani? Nem értem sajnálom. 

-Ez jelbeszéd! - hangzik el Mrs. Minsi szájából és mellém lép. 

-Értem. Hát nagyon okos lehetsz ha ilyen fiatalon megtanultad ezt. - egy mosolyt küld felém és a fejemre simít. Ezután egyet bólintott és Mrs. Minsivel el is mentek. Engem pedig ott hagytak a tömegbe. Lassan vége lett a nyílt napnak és én a szobám felé igyekeztem, de egy hang megállított benne.