A hűs szellő simogatja arcomat, amikor kiléptem a 3 szintes épületből. Nagyot sóhajtva indultam el valamerre nem volt konkrét úti célom, csak minél távolabb akartam kerülni attól helytől. A kis utcából kiérve hatalmas ember tömeget pillanatok meg és egy másodpercre átfut az ágyamon néhány  gondolat….Vajon jó ötlet volt kijönni? És a legfontosabb vajon meg fog nekem bocsátani??-ezek a kérdések kavarogtak bennem s így indultam az új életem felé. Amibe remélem ő is bele szeretne majd tartozni. Egyik lábam felemeltem, és a hatalmas utca poros aszfaltjára léptem ki a kis utcából. Tekintetemet felemelve a talajtól csak arcnélküli maszkos embereket láttam. Név nélküli személyek, aki siettek valahova vagy éppen édes otthonukba, a családjukhoz. Reszketek levegőt véve kezem zsebembe csúsztatva  indultam hát el az új élet reményében. Elmentem lelkiismeret furdalásom helyszínére, ahol még ennyi év után is csak a sárga szalag, egy a rendőrségi pecsétet lehetett látni a bejárati ajtón. Néma csend honolt mindenhol… ekkor egy kósza emlék kép bevillan, amikor még 6 éves volt. Elesett a biciklivel, és a térde vérezni kezdett. 

"Hyung me… megfogok halni? - kérdezte tőlem sírva, amin csak nevetni tudtam. 

-Miért halál meg? - húztam fel a szemöldököm kérdőn. 

-Lee azt mondta az oviba, ha vérzel meg fogsz halni. - jelenetett ki sírástól eltorzult hangon. 

-Ne izgulj. Ezt gyorsan le kezeljük és megmaradsz. Ígérem! - simítottam a fejére, majd felsegítettem őt a járdáról."

Szám sarkán mosolygás csücsült az emlékre visszagondolva, majd megráztam a fejem, és tovább indultam. Zsebemből kihúztam a kis cetlit, amit még az igazgató adott nekem és megnéztem mi van ráírva. 

" Park Jimin örökbe fogadták 
Cim:xxxxxxxx
Iskola:xxxxx"

Csak ennyi állt a papíron hamar kaptam magam és az adott cím felé vettem az irányt. Vajon félni fog tőlem? Vagy lehet meg sem ismer? De az is lehetséges, hogy gyűlöl engem. Ezekkel a kételyekkel a szívembe indultam  meg. Kb 1 óra sétálás után megpillantottam a a papírra finkantott címet, és éppen akkor rohant ki a házból egy vékony szökés hajú srác. Kicsit szétszórt volt, ahogy néztem a táskája félig van csak behúzva, és lóg az egyik cipő fűzője. Ez annyira rá vall, mindig ilyen volt szétszórt s kelekotya. Ahogy figyeltem távolodó alakját egyszer csak megtorpant és visszanézett. Én láttam a tekintetét, de ő engem nem. Nagyon sokat változott! Viszont mindent elárult az a két szempár… fájdalmat, szenvedést, bántást, bánatot, és félelmet. Feltűnésmentesen követtem a sarkig, amikor is egy fekete kocsi megállt és gyorsan beszállt a járgányba. Amint kiléptem a rejtekemből, és elindultam felé, de már indult is a kocsi, majd csak a távolodó autót bámultam. A tanzból vissza jöve néztem hirtelen körbe látta e valaki az iménti dolgot. És örömmel konstatáltam, hogy rám sem hederítettek, így vállat vonva indultam el az utcán. Nem sokkal később egy hatalmas épület előtt találtam magam. Annyira látszott rajta, hogy ide csak az elit jár… de akkor ő mit keres itt? A kérdésem után egyből fejbe csap a felismerés, hogy örökbe fogadták. Remélem a mostani szülei jól bánnak vele… - hirtelen ajtó csapodásra lettem  figyelmes, és a szőkeségem dúlva fulva hagyta el az épületet. Majd ugyanaz a srác szaladt utána és fordította magával szemben. Az öklöm összecsukva szorítottam… ha csak egy ujjal is hozzá… 

-JIMIN EZ MI VOLT? - kiabálja az arcába ugyanaz a srác akivel reggel lehajtott a kocsival. 

-Mi??? Haaaa…!? - hallom meg vékonyka hangját. Amit már rég nem… annyira hiányzott. 

-Hát ez! Mi az, hogy kiskorod óta? - kérdezi a magasabb sötét hajú srác a vállába marva. 

-Úgy, hogy ő volt a legjobb barátom az árvahá… - Itt elhallgatott és a szája elé kapta a kezét. Ekkor jött ki egy másik srác is az épületből és teljesen le volt sápadva. 

-Á… árva? Jimin! - szólt hozzá ismét a fekete hajú és levette a kezét róla. A szőkeségem lassan hátrálni kezdett majd elszaladt. Ez annyira rá vall, amikor kicsi volt mindig ezt csinálta. Azt hitte ha elmegy megoldódik minden. Ekkor összeakadt a tekintetünk, de csak egy másodpercre. Kétségbeesést láttam a szemeiben. Erőszakosan letörli a sós cseppeket, majd tovább szaladt. Nem mozdultam egy tapodtat sem inkább tovább hallgattam a másik kettő srácot. Aki utoljára jött ki, a magasabb mellé állt és csak Jimin hűlt helyét nézte. 

-Taemin! Ez… ezt, hogy értette? - szólt hozzá a sötét hajú a másikhoz akinek már a nevét is tudom. Taemin!!! Annyira… nem tudtam levenni róla a szemem, csillogó barna haja enyhén bele lóg a homlokába, szemei igézőek, és az arca mint egy angyalé, ajkai pirosak mint egy édes alma, amibe rögvest beleharapnék. Nagyot kellett nyeljek a látványra. Mikor is kiszurt az egyikük és elindultak felém. A magasabb a telefonját kivette a zsebéből és valakit hívni kezdett, de nem vette fel neki. Így morogva rakta vissza a zsebébe. Mire feleszméltem, hogy el kéne menni egy kedves hang megszólított. 

-Te ki vagy? És mit keresel itt? - tekintettem a barna hajú angyalra szegeztem, majd elmosolyodtam. 

-Mit csinálsz itt? Haaa… - jött egy erélyesebb hang is, és a magas srác állt már előttem. Jeszus mit…mit mondjak huuu csak nyugi… a pszichológus mit mondott mindig?! "Csak higgadtan kezeld a dolgokat!" - higgadtan, nagy levegőt véve egyenesedtem ki és kiléptem a fa takarásából. 

-Kis vagy te bazd meg??? - szólt agresszívabban a sötét hajú  srác. Míg Taemin érdeklődve nézett engem, és a szemeibe egyfajta csillogás véltem felfedezni. 

-Én… én… - nem, nem megy nem tudom mit csináljak. 

-Te! Igen… hogy hívnak és mit keresel itt?- tette karba a kezét a magasabbak srác. 

-Én… Szóval a testvérem keresem. - nyögtem ki egy mondatot. 

-Itt??? - nevetett fel cinikusan… ohh jaj de bevernék neki most egyet. Gondolkodtam el… 

-Park Jung vagyok. - adtam választ nekik az első kérdésre. - Pa… Park Jimin bátyja. - remegett meg a hangom, de hamar rendeztem magam. És a szemben állóra néztem jól kivehető volt az arcukon a döbbenet.