"-Jungkook ne halj meg! Szeretlek!!!" 

Jimin szemszöge.

Mindenki néma csendben állt a szobában, csak az én halk szipogásom, és suttogásomat lehetett hallani. 

-Jungkook… kérlek! - ejtem ki ismét a nevét… - Kook.. ne csináld ezt velem! - mondom kicsit hangosabban. De csak a sípolást lehet hallani, ami egyre jobban összetört a szívem. Könnyeim egyre sűrűbben folytak le az arcomon. - JUNGKOOK NEEEEE…. KOOK MIÉRT?! - ordítottam a nevét, amikor jött pár nővér és kifelé kezdtek húzni. - ENGEDJENEK… JUNGKOOK NEM HALHATSZ MEG!!! - zokogva ordítok, amikor is Joot pillantottam meg magam mellett. 

-Jimin?! - hallom meg nevem, de nem foglalkozok vele csak vissza akarok menni Jk-hez és fogni a kezét. 

-Engedjenek be Jungkookkal akarok lenni! - sírom el magam még jobban, majd térdre rogyok a csukott ajtó előtt. -Ez nem lehet. Miért hagytál te is magamra!? - temetem kezembe könny áztatta arcomat. 

-Jimin nyugodj meg! Jk jól lesz… - szól hozzám nyomozó barátom. És ekkor nyílik az ajtó és az orvos áll előttem a nővérekkel. 

-Visszajött! Csinálni kell egy ultrahangot. Úgy ki tudjuk deríteni mi is volt most a probléma. - Joo hirtelen segít fel a földről, és fogja továbbra is a karom, nehogy összeessek. 

-De akkor ügy… ügye életben van? - hangom akadozik de sikerül kinyögni a mondatom a dokinak. 

-Igen él! Hihetetlen mekkora akarat erő van benne… - vágok közbe megint. 

-Igen! Mi… mikor mehetek be hozzá? - kérdezem ismét az előttem álló fehér köpenyest.

-Még elvégzünk pár vizsgálatot és majd utána. Elnézést! - evvel távozott is minket a folyosón hagyva. Barátom segített leülni, majd elém guggolva nézett rám. 

-Jimin te tudsz beszélni??-teszi fel a kérdését nekem, amire csak bólintottam neki. - De akkor miért nem…? - sóhajtok egy nagyot és ki fujom azt. 

-Nem vagyok néma. A bátyám 8 éves koromban megolte a szüleiket, és engem is majdnem. Mindig azt mondta ha csendben maradok nem lesz semmi baj! Hát ezért inkább néma maradtam csak legyen nyugalom körülöttem. De most a hallgatásom… - zokogok fel ismét és kezembe temetem az arcom. - Minden az én hibám! 

-Nem! Ez nem igaz. Annyi idősen ezt gondoltad ésszerűnek. - próbál a mellettem ülő nyugtatni. És ekkor futnak be a nevelő szüleim. 

-Istenem Jimin kisfiam!! - kiált fel egyik szülőm. Én pedig felpattanva a helyemről sietni kezdek felé. 

-Anya! - török ki ismét sírásba majd anyám ölelő karjaiba vetem magam. 

-Te mióta?! - sokkolódik le nevelőszülőm. 

-Mindig is tudott beszélni csak félt és tudat alatt így védekezett mindenki ellen. - válaszol helyettem barátom. 

-Ez igaz? - mire csak bólintok még mindig az ölében. Ekkor egy torok köszörülést hallok meg mögülem, és hirtelen fordulok hátra. Akkor láttam meg az orvost. Anyám kezei közül kiszabadítva magam siettem elé, és mindenféle kérdéssel kezdtem bombázni. 

-Jól van? Mikor mehetek be hozzá? Mi történt vele? 

-Lassabban így nem tudok beszélni… 

-Elnézést. - Majd egy lépést hátrébb álltam. 

-Nos a páciens már jól van. Egy csontszilánk fúródott a szivburokba, és az okozta a szivleállást. Az is csoda, hogy még él! - jegyzi meg az 50 éveiben járó férfi. - Nemsokára visszahozzák, és bemehet. 

-Köszönöm. - könnyesedik be a szemem a meghatottságtól. Lassan a szék felé indultam el amikor a lift csillingelt és nyílt az ajtó. Éppen Jungkookot hozták vissza és tolták be a kórterembe. Majd amint ki jöttek az ápoló bementem hozzá. Homályos tekintettel léptem az ágya mellé és a mellette lévő monitorra pillantottam félve majd vissza vezettem tekintettem az ágyon fekvőre. Óvatosan megfogtam hűvös kezét és a homlokomhoz raktam. 

-Köszönöm! - kezdek megint szipogni. - Köszönöm, hogy visszajöttél hozzám. Szeretlek. - suttogom fejem lehajtva. És ekkor a kéz amit eddig szorongattam megszorította a mancsomat. Hirtelen kaptam fel fejem, majd néztem rá csodálkozva. Ekkor két gyönyörű barna szempár nézett engem, és mosolygott rám a tekintette. Majd a kezével mutogatni kezdett. 
- Szeretlek!