Amiel szemszöge:

Mit ne mondjak, nem egy kellemes élmény a pokolba jutás. Még úgy sem, hogy én ott születtem. A lefelé vezető utat ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy gyors lifttel mennél lefele. Csak a sima liftekkel ellentétes elsőnek vak sötétség van, majd távolból egy aprócska piros foltot véletlen felfedezni, ami felé gyorsabb csak zuhansz. Emellett társul az elviselhetetlen hőség, ami lefelé haladva csak egyre rosszabb lesz. Ezt még én is megszoktam érezni, mert azért a fenti világ és az itteni világ között van a jókora hőkülönbség van.

A Pokolba leérve aprócska dombra érkeztem, amit száraz fű fed be. Azért fura lenne, ha zöld, egészséges fű nőne itt lent, ahol minden csak egy kínról, pusztításról és a hatalomról szól. Minél erősebb vagy annál több minden van a birtokodba. Például nagyobb a földterületed, jobb épületben laksz, mint a többi, parancsolgathatsz másoknak, akik nem kérdőjelezhetik meg még a leghülyébb döntésedet sem. Erre a ráadás, az erő. Mindennek ez a mozgatórugója, ezért is fontos, hogy hova születsz.

A leérkezésem pillanatában megbotlottak a lábaim, de szerencsére mégsem estem el. Elégé vicces lenne, hogy az Alvilág két legerősebbekének gyermeke egy ilyen utazás után képes legurulni a dombról. Az egyensúlyomat visszakapva elindultam észak felé, ahol a palota található. Attól nem messze lakik a nemrég bemutatott egyik itteni barátom.

A hatalmas épületet már mérföldekről távol meg lehet látni, olyan nagy. Egy egyszerű több toronyból álló fekete épületről van szó, aminek az április ablakok ellentétében, inkább falnyi nagyságúak. Mindenkit megnyugtatva, ezeket az ablakokat sosem lehet betörni. Szerintem nem mondanék újdonságot, hogy nem-e próbáltam ki.

A palotához érve az őrökből a földig hajolnak, ami jó érzéssel tölt el. Imádok mások felett állni, parancsokat osztogatni, hogy mit hogyan csináljanak. De ez alól külön az ÉN angyalkám, aki képes vagyok mindezt eldobni, csakhogy boldog legyen, és lássam az édes mosolyát. Már két napja nem láttam, és őszintén megmondva nagyon is hiányzik. Olyan, mintha a lelkem távozott volna belőlem. Pedig nincs is lelkem, csak mikor vele vagyok, akkor érzem, hogy van.

Nyugodt léptekkel végig sétáltam a hosszú lépcsősoron, amit a falon lévő bíborszínben égő fáklyák világítanak meg. A lépcsősoron felérve jobbra fordul, amerre sejtem, hogy ott lehet a szüleim. Elsőnek velük is beszélnem kéne, hogy azért tudjanak a dolgokról. Habár anyukámat ismerve már tudhatja a dolgokat.

A folyosó végéhez érve faltól falig érő fa ajtó van becsukva. Jöttömet látva az ott álló őrökből kinyitották, majd belátást nyertem az étkezőbe, ahol mindenféle étel megtalálható egy hosszúkás asztalon. A fő részénél ül az apukám, míg mellette az anyukám, és nagyobb helyett hagyva ülnek a főbb démonok. Anyukám összenézett az apukámmal, majd közös megegyezés alapján Asmodeus, azaz az anyukám felkelt a székről és mosolyogva felém tart. Megállva várom, hogy hozzám érkezzen, majd egy fejbiccentéssel köszöntöm őt utánozva.

Az ebédlőt elhagyva egyenesen a könyvtár felé megyünk, mint általában. Ha beszélgetni szeretnék egymással, akkor mindig ott találkozunk, mert azt kettőkön kívül senki sem kell. Habár az elmúlt időbe én sem nagyon vagyok itt. Már az összes könyvet elolvastam itt unalmamba. Egy eldugottabb részhez érve ülünk le, az ott található fekete és bíbor színű fotelekbe.

-Mondjad csak kisfiam, miért akartál mindenáron ide lejönni? -kérdezte tőlem selytelmes mosollyal. Úgy látszik, nem szabadulok el egykönnyen, pedig nagyon is sürget az idő a szerelem miatt.