Amiel szemszöge:

Úgy rohantam oda hozzá csak tudtam, minden erőmet beleadva. Sajnos elfelejtettem a fegyveremet elhozni, és itt az emberek világában kisebb erő van, mint a pokolban. Ezzel a ténnyel nem törődve mentem feléjük, és vetettem rá magamat a szörnyre. Szerencsére nincs neki akkora ereje, hogy felülkerekedjen felettem, de a legtöbb nem lankadhat a figyelmemet. Az angyalkámat (már így neveztem el Őt, mert nem tudom a nevét) kell megvédenem, akár az életem árán is. Ez olyan nyálasan hangzott, de most helyzet van, úgyhogy ezzel a legtöbb nem tudtam törődni. A végső csapást mértem rá a szörnyre, aki sikeresen egy nagy ordibálás kíséretében elpusztult.

Egyhelyben állva vettem észre, hogy forog velem minden, és jobban homályosabban láttok. Mielőtt elvesztettem volna az emlékezetemet, egy vékony, de erős kart éreztem meg körém csavarodni. Onnéttól kezdve se kép se hang egyszerűen csak elájultam.

Wadkiel szemszöge:

-támadás előtt-

Délelőtt elmentem a közeli plazába bevásárolni magamnak, mert már mindenem elfogyott. Hazaérve mindent a helyére pakoltam, és kitakarítottam a picinyke lakásomat is. Éppen vittem le a szemetet, mikor az egyik házbeli néni cipelte a nehéznek tűnő táskákat.

-Hagyja csak Idi néni, majd én felviszem önnek. -mondtam neki, és átvettem tőle a táskákat.

-Köszönöm szépen Wadkiel. Mire mennék nélküled? Mindig te segítesz nekem felvinni ezeket a nehéz csomagokat. Jó látni, hogy azért elszórtan is, de a fiatalok közt vannak olyanok, akik még segítenek. -mondta, majd megindultunk felfelé a lépcsőkön. Idi néni a szomszédom, ezért gyakran összefutok vele. Nagyon kedves öregasszony, de sajnos a családja nem látogatja, vagy nagyon ritkán. Néha amikor csak időm, és energiával telik mindig segít neki, ha kell.

Már egy ideje ülök a kanapémon, és halálra unom magamat, ezért felkelve kimegyek az utcára sétálni egyet. Már jócskán lement a nap, ezért, ha kimennék sem sülnék meg. Tökéletes egy kis sétára. Éppen setálok, mikor valami nekivágott a falnak, ami hatására bevertem a fejemet. Felkapva fejemet vesszem észre, hogy előttem egy szörny van. Összeszedve minden erőmet felkeltem a járdáról, és vaktában csak rohantam amerre a szemem vitt. Egy zsákutcába értem be, mire az izé is utol ért. Sarokba lettem szorítva, és nekiálltam segítségért kiáltani. Ki tudja hátha meghallja valaki, és segít is, de erre az esélyre nagyon csekély. Ám ekkor valaki ráugrott a szörnyre, és nekiállt vele párbajozni. Úgy látszik, hogy valaki meghallotta a hangomat.

A sarokban ültem, és lélegzet visszafojtva néztem, hogy mi lesz ennek a végkimenetele. A végén a szörny elordibálta magát, mire elpusztult. Aki megküzdött vele sem volt jó passzba, ezért gyorsan rohantam felé, és csak időbe sikerült elkapnom. A hátára fektetem rá, és megnyugodva vettem észre, hogy nincs rajta semmilyen seb. Mihelyst nem hagyhatom itt, és megmentette az életemet, ezért tartozom neki annyival, hogy nem hagyom így itt. A hátamra kapva vittem egyenesen haza.