Wadkiel szemszöge:

Egy ismerős hely tárult a szemem elé. Hatalmas felhőkbe nyúló hófehér palota magaslott előttem. Az udvara tiszta, rendezett, élettel teli. A következő pillanatban már egy teraszról néztem a távolban. Messze sötét felleg közeledett felém, de valamilyen védőpajzs ezt meggátolta.

-Sietned kell! Már nem sokáig bírjuk visszatartani. -szólalt meg valaki mellőlem. Ekkor a sötét felleg újra támadást nyitott a pajzsnak, amit mennydörgés kísért, hogy villámok szelték át az eget. A mellett álló alak kinyújtotta a kezét, és valamilyen fura nyelven beszélni kezdett. A pajzs megerősödött, visszaszorította a támadót. Már nem sok erő tart a mellett lévőt. Nyúlnék oda, hogy segítsek neki, de nem tudok. Olyan távolinakít az egész. Rohanni szeretnék felé, de ebben valaki meggátol. Egy kéz szorosan meg a jobb karomat. Szemem sarkából egy férfit látok meg, ki egy picikét ismerősnek nekem. Mintha valahol láttam volna, csak nem tudom, hogy mikor. Kedvesen elmosolygott, fejét rázva, majd ő is eltűnt, a többivel együtt.

Egy másik kép tárult elé. Sötétség vesz körül, melyben haragos villámok futnak keresztül. Nem tudom, hogy hol vagyok, de ezt soha nem akarom átélni. Fullasztó a levegő, szinte már nincs is. Büdös, dohos és ha jól érzem talán kén is van benne. Az orrom hegyéig nem lattok el, nemhogy messzebbre. Semmi nincsen itt. Elindultam lassan araszolva egy irányba, hátha jutok valamire. De sajnálatomra nem. Egy emberi alakot véltem felfedezni a sűrű fekete homályban. Megpróbáltam megközelíteni, ami szerencsére sikeredett is. Egy magaslaton álltam, és az emberek sokasága haladt zombi módon. Senkit nem érdekelt semmi, néha vívtak egymással, vagy éppen veszekedtek, de semmi jó nem volt benne. A szemeim könnyekkel teltek meg. Szegények, így, hogy tudnak élni. Mindenki számára fontos kell lennie, hogy valamilyen boldog emlékük legyen. Legyenek barátai, társaik; és ne bántsák különböző. Próbáltam az egyiknek magyarázni, de meg sem halt. Folytatta tovább a cselekvését; járkált fel s alá.

Egy újabb képszakadás következett, ezúttal ezt a helyet felismertem. Ezt a helyet sosem fogom elfelejteni, még élek. Ez nem volt más, mint a Pokol. Az ég ugyan úgy vörösen izzott, a démonok nyugodtan csinálták a mindennapi rutinjukat. Aztán valami magához szívott, így egyenesen Amiel szüleihez kerültem, kik egy térkép felett vitattak meg valamit. Nyugatról már semmi nem volt a térképen, csak egy nagy feketeség. A térkép a Mennyországot ábrázolja, és mintha a rajta lévő dolgok mozognának. Még sosem láttam ilyent, de gondolom ebben a világban természetes dolognak számít.

-Menjetek észak felé. Skandináviában van egy eldugott falu. A falu szélén van egy hatalmas fenyőfa, mely magasabb a többinél. A segítségével fel tudtok jutni a Mennybe. Szembe kell szállnod a sötét felleggel. Amit ott láttál embereket, azok katonák. Arra lettek kiképezve, hogy parancsszóra mindet elpusztítsanak. Hívd össze a sereget, mely neked hagytam hátra, majd vezesd őket. -mondta valaki mellettem, de semmit nem láttam. Ekkor megint képszakadás történt.

A szemeimet kinyitva, fehér plafont tárult elém, és éreztem, hogy egy kényelmes ágyban fekszek. ~Hol lehetek? -tettem fel magamnak a kérdést. Válasz nemsokára jött is, mert az ajtón Amiel nyitott be, aki alig akart hinni a szemeinek.