Amiel szemszöge:

Wadkiel ájultan esett össze, de a talajra esett volna a feje, megfogtam. Felemeltem az ernyedt testét, majd a többiekre néztem, hogy merre is vihetem. Isten intett nekem, hogy kövesem, így a nyomában haladva követtem őt. A palotába vezetett, azon belül is egy szobász. A szoba közepén áll egy hatalmas nagy franciaágy, ahova letettem Wadkielt. Ekkor a szoba ajtaján a szüleim kopogtattak.

-Amiel, tudod most a legkevésbé sem szeretnénk zavarni, de a kardodat el kellene onnan vinned. Ahhoz pedig csak te nyúlhatsz hozzá. -mondta nekem az apukám mosolyogva. -Ha szeretnéd, addig itt maradok vele, vigyázni fogok rá, míg te távol leszel. -közölte velem, mire beleegyezően bólintottam.

Visszaindultam a csatatér helyszínére. Mindenki furán nézett rám, amit már nem is csodálkozom. Végig én bírtokoltam a A Halál Pengéjét, amire nem is olyan rég jöttem rá. Wadkielnél volt a Fénység Kardja, amiről tudod, csak azt nem, hogy mire való pontosabban. Mondjuk ezen nem csodálkozom, mert eddig nagyon nem volt rá szükség.

A kardomat megfogva húztam ki a földből, majd siettem vissza Wadkielhez. Wadkiel még mindig ájultan feküdt a párnák között, de már el volt látva. Apukám a sarokban ült, és éppen egy könyvet olvasott. Mikor észrevette, hogy visszatértem, felkelt a helyéről, majd egy bíztató mosoly után magamra hagyott. Elmentem a szobához tartozó fürdőhöz lezuhanyozni, tiszta ruhát vettem fel, majd én is befeküdtem Wadkiel mellé. Védelmezően átöleltem, hogy csak tudtam a testét, majd én is álomba szenderültem.

Wadkiel szemszöge:

Arra ébredek fel, hogy valaki erősen tartva fekszik mellett. A nap sugarai lágyan törnek utat az elhúzott függönyön keresztül. Oldalamra fordulva veszem észre Amiel alvó arcát. Egy ideig még csendben voltam, nem mozogtam, csak néztem az arcát, mely annyira magára vonzza a tekintettet. Tudatlanul is feléje nyújtottam a kezemet, és lágyan kezdtem el őt simogatni. Továbbra is mozdulatlanul feküdt, egy csepp jelet sem adott, hogy felkelt. Mielőtt felkelt volna, elrántottam a kezemet, amit egy másik kéz akadályozott meg.

-Ne hagyd abba. Olyan jó volt, hogy simogattál, amit azt hitted, hogy alszok. -mondta Amiel a reggeli mély, rekedtes hangján. Zavartságomban elpirultam, majd lehajtottam a fejemet, hogy ne vegye észre. De szerencsétlenségemre észrevette. Álam alá nyúlt, annál fogva emelte fel a fejemet, és nézett bele a szemeimbe. Ekkor lassan az ajkaimra hajolt, és kezdte lágyan becézgetni, amit egyből viszonoztam is. Gyorsabban faltuk egymás ajkait, és már a kezdeti szelíd, lágy csókunk merészebb vizekre evezett, de nem hagytuk abba. Miért is tettük volna meg, ha erre vágytunk már egy jó ideje? Legalábbis én tuti.

***

Már felöltözve indultunk el egy irányba. Úgy látszik, Amiel jól ismerheti ezt a helyet, mert akadályok nélkül az étkezőbe kötöttünk, ahol már mindenki javában evett.

-Nem lám. Megjöttek a mi alvó szerelemes párosunk. -mondta vigyorogva Asmodeus, mire a többiek mosolyogva köszöntek bennünket. Helyet foglalva az asztalnál álltunk mi is neki a reggelinek, ami elképesztő volt. Jólakottan beszélgettünk egymással. Eleinte a háború fel lett hozva, valamint a károk is. A legendás sereg a csatát jobban elmentek, vissza oda, ahova jöttek. A holttesteket eltemették, valamint a zombi holttesteket pedig elégették. A két uralkodó kiegyeztek egymással, így már mindenki szabadon tudott járkálni a világok közt, és oda telepedhetett le, ahova csak tudja. Isten mondta, hogy az emberek újra kezdtek hinni. Sajnos egy részük nem bennük, hanem valami újban. Így van még remény, hogy nem veszünk teljesen a feledés homályába.