Wadkiel szemszöge:

Gondolataimban merülve szeltem a folyosókat. Már azt sem tudom, hogy pontosan hol is vagyok, csak megyek egyenesen. Amit az előbb halottam, nagyon is felkavart. Egyszerre több olyan információt is kaptam, amit még a legvadabb álmaimban sem képzeltem volna. Kiderült, hogy miért vagyok "árva", hogy mi is vagyok valójában, és az úgynevezett sorsa, ami egyáltalán nem tetszik. az egész életemet pár nap alatt felforgatta.

Ahogyan a folyósokat szeltem, egyszer csak a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki rohanva közelít felém. Gondolom nem hozzám jön, hisz itt ki is ismerne, plusz nem vagyok itt olyan fontos személy, akiért rohanni kell. Így a falnak simulva álltam el az útjából, de a legnagyobb meglepetésemre nem ez történt. Fényes páncéljával, bal oldalára szerelt hosszú karddal, és a hátán fehér köpeny lobogott utána, majd a hirtelen fékezett pont előtt. Szembefordult velem, majd azt követte egy gyors meghajlás.

-Bocsánatot kérek, hogy megzavarom Önt, de egy biztonságos helyre kell, hogy vigyem. Egy démon ide feljött hozzánk, és ha egy itt van, akkor nem sokára a többiek is itt vannak. Számunkra pedig fontos az ön biztonsága, ezért arra kérem, hogy kövessen engem. Elviszem egy biztonságos szobába, ahol szükség esetén könnyen elmenekülhet Gabriellel együtt. -mondta nekem, majd megindultunk egy irányba. Ahogy kanyarodtunk a folyósokon keresztül, végül egy olyan értelmet, aminek az egyik fala csak üvegből van. Ha most nem rohannánk, akkor biztos, hogy megálltam volna, hogy megcsodáljam a tájat. A szemem sarkából egy apró pici fekete foltot véltem felfedezni, és egy ismerős érzés hatására a lábaim földbe gyökereztek. Nem tudtam mozogni, és egyre jobban csak a közeledő alakra fókuszáltam. Olyan ismerős ő nekem, mintha már láttam volna valahol.

-Wadkiel uram, kérem ne álljon meg! Sietnünk kell! -szól rám az őr, de rá se figyeltem. A figyelmemet a közeledő ismerős alak vette el. Ahogyan egyre közelebb ér, úgy nyíllal belém a felismerés, hogy ez bizony csak Amiel lehet. Ő néz ki így, neki ilyen a teszttartása, a járása, senki másnak. Örömömben egy mosolyt is elengedtem, hely belülről már kisgyerek módjára ugráltam össze-vissza, mint aki most kapta volna meg a rég vágyott játékát.

-Merre van a lefelé vezető út? -kérdeztem meg a már előttem álló őrtől. Azonnal oda szeretnék menni hozzá, és mindent elmondani neki, ami eddig velem történt. Ő az, akinél azt érzem, hogy 100 jelentosan meg tudnék benne bízni.

-De uram, oda nem mehetünk. Az ott egy démon, aki csak bajt hozz ránk. Nem lehet bennük megbízni, becsapni, és az ő oldalukra állítanak. -mondta nekem az őr egy kicsit felháborodtan. Ezzel nagyon nem értek egyet, és meg is bántott vele. Amielt nem ilyenek ismertem meg, így ez nagyon is rosszul elesett nekem, ami az arcomra ezek szerint kiüthetett, mert az őr morogva, de azért megmutatta a lefelé vezető utat. Az út során többször is szóltak, hogy rossz irányba megyünk, de az előtt haladó valamit csak morgott, de folytatta ugyan úgy az útját.

Ahogyan sikerült elérnünk a kaput, már ott sorakoztak a katonák. Mindegyikük fényes arany páncél fedte, hátukon sárga köpönyeg lógott, míg a jobb oldalukon lógott a kardjuk, és egy másik kezükben pedig fogták a hosszú, fényes arany sázánd A jöttünkre egyből szét váltak, így utat engedtek a kapuhoz. Az ott álló őröknek, az engem kísérő őr intett nekik egyet, majd rögvest kinyitották a kaput. Ahogyan kinyílt egy kis résnyire a hatalmas fehér vaskapu, egyből kiszaladtam, egyenesen Amiel felé. Láttam rajta, hogy nagyon meg van rémülve, de mikor realizálta, hogy én futok felé egy nagy mosolyra húzta a száját. Nagy mosollyal az arcomon futottam felé, míg ő is ugyan ezt tette velem. Ahogy elértük különböző, egyből a karjai közé vetettem magamat, mintha nekem ott lenne a helyem. Ő mosolyogva vett a karjai közé, míg éreztem,

-Sok mesélni valóm van neked. -mondtam neki mosolyogva, a barna szemeibe elmerülve.