Wadkiel szemszöge:

Ekkor a távolban egy új, ismeretlen kürt szólalt meg. Itt a Mennyországban még sosem hallotta senki, így jogos volt a félelmük, miszerint újabb sötét sereg érkezett ellenük. Csak ez nem így volt, mert ez a sereg nem volt más, mint a pokoli. Az élen éjfekete lovával Amiel állt, mellette a szülei. Megörültem neki, hogy most már ő is itt van. Valamit mondott a szüleinek, majd elvágtázott onnan. Lucifer kiadhatta nekik is a parancsot, hogy támadjanak, mert özönvíz szerűen elindultak le a völgybe. Itt sem maradhatott el a légi támadás, kik csatlakoztak a legendás sereg támadóihoz. Az alvilági sereg ketté oszlott. Az egyiket Lucifer vezette, mely a zombi katonák felé vették az irányt. A másik része, amelyet Asmodeus vezette a védekező félnek segítettek. Alvilág szörnyek is megjelentek, köztük felismertem a kimérákat és a sárkány fajtájúakat.

Szemeimmel Amielt kerestem, de nem találtam sehol. Mielőtt úrrá lett volna egy félelmem, egy boldog nyerítést hallok meg. Hátra nézek, ahol észreveszem a felém közelítő Amielt Zorán hátán, valamint a mellette jövő két barátját, Hidrát és Koloszt.

-Szüleim szerint nekünk kell majd legyőzni őt. -mutatott a Sötétségre. -Állítólag lehet lehet menni a belsejébe, ahol rejtőzik a magja. Ha azt megtaláltuk, azt kell megölnünk, és akkor vége mindenek. -mondta Amiel, mire bólintottam egyet. Féltem az egésztől, de valamiért mellette biztonságban érzem magamat.

Zoránt és Szafárt itt hagytuk, és Hidrával meg Kolosszal indultunk el a Sötétség szívéhez.

Körülöttünk harc folyt az életbe maradásért. Ez volt Görögországban is, csak ott emberek harcoltak egymással. Itt különböző lények, angyalok, szeráfok, démonok, szörnyek vívtak csatát az ellenséggel. A kardomat elő akart venni, de Amiel leintett vele.

-A kard pengéje ilyen sötétségben lámpafényként világítana, így az lebuktatna bennünket. Így is nehezen tudom fentarta a láthatatlan pajzsot, de ez sem örök életű. -suttogta nekem, majd folytattuk tovább az utunkat. A sötétség belsejében, mint a látomásomban villámok cikáztak, mindenféle rossz dolgokat árasztott magából.

Nem tudom, hogy mennyi ideig gyalogoltunk, de nem találtam semmit. Csak a nagy sötétség volt mindenütt. Ha egymagam lennék, már régen elvesznék. De mintha Amiel tudja, hogy merre kell nekünk menni, tört előre megállíthatatlanul. Egyszer csak megáll, és így szólt hozzám:

-Készülj, mert nemsokára elérjük a közepét. Valószínűleg ott kell majd legyőznünk. Bármi is történjen tud, hogy szeretlek, és sosem hagynálak el. -mondta nekem, mire meglepetten pislogtam rá. Ez most valamilyen vallomás akart volna lenni? Amiel sosem tudta szavakba önteni az érzéseit, de helyette tettekbe tette bele.

-Tudod, én is szeretlek téged. -válaszoltam neki halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Igaz, hogy körülőttünk nem volt itt senki, de így jobb volt. Majd váratlanul az ajkaimra hajolt, amit késve, de viszonoztam neki. A rövid csók után egymás szemébe néztünk.

-Ha bármilyen rossz dolgot, élményt látsz, az a Sötétség műve. Az a célja, hogy te és én is elveszítsük minden értékünket, és zombikká váljunk. -közölte Amiel, mire bólintottam egyet.

Immár közösen kézen fogva indultunk tovább, egyenesen a Sötétség szívéhez.