1 évvel később:

Wadkiel szemszöge:

A háborút követő hetekben a károkat próbáltuk helyreállítani, ami közös munkával gyorsan be is fejeztük. Amiellel végül úgy döntöttünk, hogy az emberek közt fogunk élni, Norvégiában Veitastrondban. Gyönyörű hegyek ölelnek körbe, és szerint nyáron a legszebb, mikor az egész zöld növényzet fedi be. Lovaink is boldogan eszik rajta a füvet, és a közeli tóból isszák a vizet. Szabadon élnek, habár még udvarunk sincsen.

Amiel a múlt hónapban kérte meg a kezemet, amire igent mondtam. Azt beszéltük meg, hogy nem fogunk nagy felhajtást csinálni az egészből. Mennyországban fogunk összeházasodni. Kár, hogy a szüleim nem tudja itt. Valamikor hiányoznak, mikor eszembe jut, de ekkor Amiel mindig gondoskodik róla, hogy nyomban felejtsem is el. A házaságunk két hónapja múlva lesz.

Két hónappal később:

Már izgatott vagyok a mai nap miatt. Tegnap óta nem láttam Amielt, aki már rettentően hiányzik. De ma végre láthatom, és most már örökre hozzá fogok tartozni. Nem mintha eddig nem ez lett volna, csak a legtöbb hitelesíteni is szeretnénk. A szobába, ahol éppen idegességemben fel s alá járkálok Camael nyitott be.

-Ne legyél elképzelések! Minden a legnagyobb rendben lesz. -mondta nekem bíztatóan, de ez egy kicsit sem használt.

-Nem tudok nem az lenni. Félek, hogy valami bajul sül el. -közöltem vele, mire megfogta a vállamat, és mélyen a szemeimbe nézett.

-Mélylevegő. Nem fog semmi rossz történi. Már jó ideje csak a béke honol a világunkban. -mosolygott rám nyugtatóan, majd elindult a kikészített ruháim felé.

-Ezeket vedd fel, addig kerítek néhány díszt. -vázolta fel a tervét, mire beleegyezően bólintottam.

Mire felvettem a ruháimat, addigra ő is visszatért. A kezében egy fehér ládikót tartott.

-Csukd be a szemedet. Ne kevesebb! -mondta majd, engedelmesen becsuktam a szemeimet. Hallottam, hogy kinyitja a ládikót, majd kezdje felém közeledni. Valamit a nyakamba tesz, valamint a fejemre.

-Most már kinyithatod a szemeidet. -szólt nekem.

A fejemen valamilyen koszorúhoz hasonló valami hely helyett. Fehér gyáméntokból kifaragott falevelekből áll össze a kör, míg középen egy kék gyémánt foglal helyet. A nyakamban is kék gyémántból kifaragott galamb medál lóg egy ezüstláncon.

-Ezeket Amiel csináltatta az esküvőtökre. A nyakláncot később akarta neked adni ajándék gyanánt, csak meggyőződésem szerint a ruhádhoz most jobban illik. Így vagy tökéletes. -allította Camael.

...

Az esküvőnk nagyszerűen sikeredett. Mihelyst kettesbe tudtunk lenni, egyből megrohamoztam Amielt, a nagyszerű ajándékainak köszönetével. Szegénykém rosszul érezte magát, hogy nem ő adta oda személyesen a nyakláncot, de sikerült valahogyan meggyőzni, hogy ezt hagyja abba. Most éppen a nászutunk tartunk felé, ami még nem tudok. Amiel nem hajélandó elmondani, hogy hova megyünk. Meglepetésnek szánja, és nagyon jól tudja, hogy szeretem a meglepetéseket, csak nem bírom őket kivárni. Amiel szüleinek segítségével jutunk majd el a kijelölt helyre. Már nagyon izgatott vagyok iránta.

Két héttel később:

.............. voltunk nászúton, ami csodálatos volt! Éreztem a nap melegét, ahogyan perzseli a hófehér bőrömet, mint a tenger hangját hallgattam. A szigetet bejártuk, számomra érdekes új növényeket és állatokat láttam. Nagyon jól éreztük magunkat, de már a végén vágytam haza, ahol azért hidegebb van.

Egy hónappal később:

A nászút során beszéltük meg, hogy szeretnénk egy kigyereket örökbe fogadni. Leg nagyobb én szorgalmaztattam ezt a döntést, de ahogyan elnéztem Amielnek is nagyon tetszett az ötletem. A nászutunk után elmentünk egy véletlenszerű árvaházba, ahol örökbe fogadtuk immár a kisfiúnkat: Axelt. Kicsikét visszahúzódó gyerek a többiekkel szemben, de valamiért az állatok és a növények társasága élvezi a legjobban. Néha az apjával elmennek a barátaihoz (Hidrához és Koloszhoz), mint Amiel tárgyal a szüleivel. Ekkor én sem vagyok otthon, hanem szintén Istennel tárgyalok, majd a dolgom elvégzése után mindig a kettő közti határnál találkozunk. Onnan indulunk el egy új világot felfedezni immár hármasban.

Vége