Amiel szemszöge:

Már tudattomnál voltam, és érzékeltem a körülöttem lévő világot. Hallottam, hogy a városban hogyan futkároznak az emberek, az autódudálásokat, ami csak egy sima dugó alakult ki. Valószínűleg a közelemben egy családi ház van, mert tisztán hallottam, hogy az anyukájuk hogyan sürgeti a gyerekeit, hogy időben beérjenek az iskolába.

Csak ekkor kúszott gondolatomba az a kérdés, hogy hol is vagyok? Aztán hirtelen, özönvíz szerűen minden a legapróbb részletig eszembe jutott, hogy az angyalkámat mentem meg az egyik démon elől. Ez sok energiába telt, aminek a végén el is ájultam. Nem mintha bánnám, de az angyalkám élete, az a legfontosabb legfontosabb volt, mint az, hogy ezt az emberi tesztet még meg tudjam szokni. Ennek következtében még mindig mindig abban a zsákutcában fekszek ájultan, és kiszolgáltatva magamat mindenki számára.

Próbáltam kinyitni a szememet, de sajnos nem jött össze. Minden meglévő energiámat összeszedve nyitottam ki a látó szerveimet (?) Sikeresen. Amit elsőnek megpillantottam, az a fehér színű mennyezet volt. Egy franciaágyon feküdtem betakarva. A jelen ezen kívül semmi sem volt, mert az egész úgy néz ki, mintha egy lyuk lenne itt. Azt csodálom, hogy ezt az ágyat be tudta ide operálni. Nem jött be nekem ez a hely, habár eddig egy palotában éltem, és ott a szobám mérete megfelel egy középkategóriás lakással. De mégis jobb, hogy egy lakásban vagy az féleségben vagyok, mégsem a nyílt utcán, ott is az elhagyatott zsákutcában.

És ekkor eszembe jutott, hogy mi lett az angyalkámmal. Vajon minden rendben van vele? Vagy mit is látott szegénykém? Mert köztudottan, az emberek nem látják a démonokat és az angyalokat sem, ezért az agyuk különböző valóságos dolgokat talál ki. Ha találkozok vele, akkor majd megkérdezem efelől, mert azért érdemes lenne tudni.

Az erőmet összeszedve, nagynehezzen kikeltem az ágyból, és elindultam az ajtó felé. Kilépve a szobából egy szűk folyosóra értem ki, aminek a vége az, amit a konyhába vezet. Na, ott ért egy nagy meglepetés, mert oda belépve az angyalkámat láttam meg, aki a konyhapultnál főz nekem háttal. Akaratlanul is, de jól véigmértem, és a fenekénél több ideig is elidőztem. Ennek hatására eléggé rossz gondolatok kúsztak a fejembe, amit nem bánnám, hogy egyszer meg is története.

A készülő ételnek, pedig nagyon jó illata van, ami miatt egy jó nagyot kordult a hasam.

- Haaah! J-jobban vagy m-már? - kérdezte meg szegénykém, és fordult velem szemben.

- Persze. - mosolyogtam rá nyugtatás képen. - Köszönöm, hogy elhoztál onnan.

-N-nem, én k-köszönöm, hogy megmentetted az é-életemet. - Mondta dadogva, de még ez a tette is rátett egy lapáttal az aranyosságán. Ha eddig nem mértem volna végig, akkor most ezt mégegyszer, és mégegyszer megtettem; minek hatására a vörösnél is vörösebb árnyalatot vett fel az arca.

- N-nemsokára kész lesz az az ebéd. A-addig k-kérlek feküdjél vissza a-az ágyba. -mondta még mindig rákvörös arccal.

Csak mosolyogva mentem vissza a szobájába, majd a takaró alá feküdve újra elnyomott az álom.