Wadkiel szemszöge:

A sötétség közepéhez érve egy alak került a szemünk elé. Már várhatott minket, mert kivont karddal közelített felénk. Amiel reflexeinek jelentős hátránya, majd ő is kivonta a saját kardját, és megütközött vele. Éles kardcsapások visszhangoztak mindenütt, majd ezt felváltotta a szörnyek hangjai is. Csak ekkor vettem észre, hogy a Hydra és Kolosz is eltűntek. Egyedül maradtam. Amiel és a Sötétség párbajharcából eddig a Sötétség áll nyerésre. Amiel már több se vér vérzik, míg a Sötétségen csak két kis apróbb karcolás található. Ekkor mintha Amiel megerősödött volna. Fürgébben mozgott, erősebbek voltak a csapásai, és a vágásai is súlyosabbak lettek. Ez nem a démoni ereje, hanem valami más. Más, mit eddig sosem éreztem. Pár perc elteltével már fordított volt az állás. Amiel sebei begyógyultak,

-Ez, hogy lehetséges!? -mondta haragosan a Sötétség. Közte és Amiel között pár méternyi távolság volt, így mindketten fellélegzetek egy kicsikét.

Sötétség tekintette megtalálta az enyémet, aminek egyáltalán nem örültem. Felém futott, egyenesen maga előtt tartva a kardját. A szemem sarkából láttam, hogy Amiel is felém fut, majd később hasba talált volna egy kardot, Amiel vetődött elém. Amielnek átszúrta a hasát, fel ferdén irányozva, ezzel több szervét is átszúrva. Vér köhögött fel a száján, majd az utolsó erejével még belé akarta volna döfni a kardját, de a Sötétség kirántotta a kezéből, majd azt forgatta a kézben.

-Milyen jó kis kard. Még sosem fogtam hasonló hasonlót. Nem vagy rá méltó, hogy egy ilyen szánalmas kis démoné legyen ez a remek kard. -csak úgy fröcsögte ki a szájából a szavakat. Amiel az utolsó erejével elmosolygott, majd lehunyta a szemét.

-Neeeee! -kiáltottam fel kétségbeesve. Könnyeim megállíthatatlanul folytak ki szememből, helyesen a szerelmem holttestét tartom a kezeim közt. Tompán hallom, hogy Sötétség gúnyosan felnevetett, de ez nem tarthatott sokáig. Amint felém egy lépést tett, leolvadt az arcáról a mosolya. A kard fekete ködszerű anyaggal árasztotta el az előttem állót, ki már a kínok sikítását hallotatta. Majd egy éles fülsüketítő hang cikázta körbe a hely. Sötétség erőtlenül esett össze, majd semmivé vált. Csak Amiel kardja maradt meg, ami a földben állva bocsájtotta ki magából a mágiáját. Ez az a fura erő, amit korábban éreztem Amiel körül. Ezek szerint a kardból származik. Jöttem rá végül, de már késve.

A sötét felleg robbanás szerűen megszűnt létezni. A zombi emberkék is holtan estek össze, a Sötétség fura szörnyeit sem kímélve. Végig visító hang zengte be a völgyet. A sötét erők elpusztulása után abba maradt. Mindenki felénk nézett, vagy inkább a kardot nézték, amit még mindig egy sötét ködszerű valami könnyed körbe.

A külső zajokat már nem hallottam. Csak most jutott el a tudattomig, hogy Amiel holttestét tartom a kezeim között. Bőgni kezdtem a testét szorongatva. Ekkor valamilyen érzés úrrá lett rajtam. Bal oldalamból előhúztam a kardomat, mely már napnál is fényesebben ragyogott. A karddal hozzá képestem a holttesthez, majd vakító fényesség lengett körbe. Mire visszahúzódott Amiel nyitott szemei ​​néztek vissza rám. Fejét fogta, majd próbáltam felültetni. Mindenki meglepetten pislogtak ránk, míg Hydra, Kolosz, Wors, Lucifer, Asmodeus, aki felvilágosított a szüleim hátterével kapcsolatban, és az az alak ki mellett álltam az ájulásomkor. Mindegyikük elismerően biccentettek felénk. Ekkor vettem csak észre, hogy az kezdett mágiát nem hagytam abba, hanem az összes élőlényt meggyógyítottam, akik még éltek, vagy éppen a halál szélén táncoltak. Akik sajnos meghaltak, őket nem tudtam visszahozni az élők soraiba. Ez is rengeteg energiát vett el, így ájultan estem össze. Az utolsó dolog, amit láttam, az Amiel mosolygós arca volt, majd a szemeimet már a nyugtató sötétség lepte el.