Amiel szemszöge:

Hajnalban érkezhettem oda, mert viszonylag olyan 20 fok körüli volt az idő. Az utcákat róttam, de semmi különös vagy érdekes dolog nem történt. Az utcák üresek, de ahol én sétáltam, az biztosan. A városnak azon részén sétáltam, ahol van az óceán. A partra lementem, és az egyik mólóra leülve néztem ki a fejemből. Jobb dolgom híján most ezt csinálom.

Mikor már kezdett az idő egyre melegebbé válni, felkeltem onnan, és egy hatalmas plazába mentem be. Hát ide sem vásárolni jöttem, de csak most jut az eszembe, hogy nem ártana tetőt a fejem fölé találni. Az egyiknek megfelelő tű tűnő fotelbe ültem bele, ami remélhetőleg egyik üzlethez sem tartozik. A székben ülve néztem az embereket, hogy hogyan rohannak össze-vissza. Voltak, akik a gyereküket is elhozták, és úgy rohangáltak föl és alá, míg mások pedig egyedül vagy a párjukkal jöttek el. Ahol ültem jobb oldalamon van egy férfi ruhabolt, míg vele szembe egy nagy bevásárló bolt.

Már kezdtem halára unni magamat, ami vicces mert pont a pokolból jöttem ide fel, mikor nagyon szép fehér hajú fiú jön velem szembe. Gondolom a mellett létező egyik üzletbe tudja bemenni, vagy tovább egy másikba. Nem siet, ráérősen sétál, ami nem a nevezhető sétálásnak. Olyan kecsesen és szépen jár, mintha csak egyik felhőről a másikra lépne. Egy rövid, térd fölé érő szűk farmernadrágot visel, ami nem emel ki semmit, hozzá egy fehér pólót és ugyan olyan színű cipőt hord. Egyre közelebb jön, így észreveszem a jáde színű szemeit, és az arcán található szeplőket is. A bőre pedig mint a haja hófehér. Mellettem halad el, így érzem az édes gyümölcsös illatát is. A hipermarketbe igyekszik ..... nem inkább szál. Egy kicsit sem néztem végig rajta, ....... nem.

Kijönni az üzletből már nem láttam, mert elmentem onnan. Nehogy valaki azért is szóljon, hogy órák hosszát ott ülök azon a szép fotelben.

Az egész város minden zeg-zugát bejártam, és semmi érdekes dologgal nem találkoztam. Na természetesen kivéve a délelőtti fiút. Egész nap a fejembe járt, és mindenféle teóriát gyártott már, ami egyre csak abszurdabb lett. Már gondolkodtam rajta, hogy angyal, mert azok néznek ki így, de mikor elment mellett, akkor nem érzékeltem az auráján, hogy az lenne-e, hanem egy emberré. Mindenkinek megvan a maga aurája, ami angyaloknál és démonoknál a rangjukból származó más-más az aurája. Az emberekké a legkisebb, és neki pedig pont emberi aurája volt. De mégis tudott rám hatni, ami az eddigi éveim során nagyjából senki sem fogott meg.Az ábrándozásomat egy segítséget kérő hang szakította meg. Nem tudtam, hogy kihez tartozik, de azért a hang irányába mentem. És akkor megláttam Őt, aki egész nap a gondolataim fő témája volt,