Amiel szemszöge:

Az ebédem befejezése után kimentem a szobából megkeresni, hogy hol lehet az angyalkám. Már ideje lesz megkérdeznem tőle, hogy hívják, mert az ő szemébe nem szeretném mondani. Vagyis de, de mint az előbb is csak úgy kirohant a szobájából.

Sokat nem kellett kutatnom utána, mert az alapjáraton nagyon pici ez a lakás. Nem is tudom, hogy hogy tud itt megélni; és látszik rajta, hogy még nagyon fiatal. Habár hozzám képest, itt mindenki nagyon fiatalnak számít, ha csak az atlagos embereket nézzük. A másik, hogy szerint valamilyen nappali szerűségben van, ami a szobája melletti kis helyiség. A kanapén ül, felhúzott lábbakkal, és a fejét a lábaihoz hajtotta le.

Leültem mellé, és csendben vártam, hogy mi fog történi.

Wadkiel szemszöge:

Így úgy kirohantam a szobámból, az agyam csak azt a jelenetet játszotta le újra és újra. Vajon most mit gondolhat rólam? Ha meggyógyul akkor csak elmegy, és itt hagyna engem? Ez hülye kérdés is volt, mert naná, hogy itt hagyna. Nem is ismerjük a másikat, és biztosan van neki egy családja, akik már nagyon aggódnak, hogy hol lehet már. De ezt mégsem szeretném, mert akkor megint egyedül maradnék, de megint jönnének egy ellenemben ezek az idők, hogy márpedig szegény is vagyok. Épphogy meg tudok élni, és nem hinném, hogy itt maradna. Látszik rajta, hogy hozzá lehet érteni nagyon jó módon, habár ki nem. Én csak azokat a körözöm le, akiknek igaz van a fejük felett, de egyes szolgáltatások nincsenek, vagy extra szűkösen élnek.

A magamban lefolytatott nagy vita közben, megjelenik az ajtóban a démonom, és egyenesen a kanapémra ül le. Hová máshova is ülne le, mert ezen az ülő alkalmatosságon kívül nincs itt semmi más, amire rá lehet ülni. Nem néztem fel, csak vártam, hogy kezdje mondani, hogy miért is jött ide. De erre úgy látszik, hogy várnom kellett, mert sem én sem ő nem szólaltunk meg. Ez a csönd jobban kezdett hasonlítani a már-már kínos, idegtépő csendre. De mégsem merek megszólalni, mert egyfelől félek is, másfelől pedig túlságosan zavarban vagyok, még mindig.

-Hogy hívnak? -törte meg végre a csendet.

-W-Wadkiel vagyok? És te? -kérdeztem vissza, hátha választ kapok rá.

-A nevem Amiel. És mire emlékszel tegnapról? -most arra kíváncsi, hogy amit láttam, vagy arra, amit mások látnak? Már megesett velem, hogy egyszer elmondtam az igazat, amit láttam, de akkor mindenki ki is röhögött, és még jól meg is büntettek érte. Pedig nem csináltam semmit, csak azt a fiút megmentettem attól, hogy kígyó szerű valamitől. Aztán cserébe pedig 1 hónap szobafogságot kaptam, és kevesebb ételt, a hazudozás és más bántság miatt. Hát igen, az árvaházi szabályok nagyon szigorúak voltak. Ígyhát maradtam a jól bevált sémánál, hogy azt mondom el, amit hallani akarnak, és nem pedig az igazságot.

-A-Azt, h-hogy három kigyúrt f-férfik közelítenek felém, é-és az e-egyiknél egy baseball ütő is volt aa kéz. -nem tudom, hogy elhitte-e, de nagyon reménykedek benne; de azért a dadogásomat, még mindig a zavartságomra írom rá.

Sokáig beszélgettünk mindenféle hülyeségről. Mellette felszabadultan tudtam nevetni, ami már velem nagyon régen történt. Nem is emlékszem rá, hogy mikor, voltam ilyen, de az biztos, hogy jó régen. Ezt a jó légkört a korgó hasam rontotta el, amire az ördögöm csak jól kinevetett.

-Mit kíván a hasad? Mire vágyik leginkább? -kérdezte meg tőlem perverz mosollyal, amire természeti elpirosodtam.

-H-hát sonkás tojásrántottát szívesen ennék. -kezdtem el ellőről a dadogásomat, amiért egy halk nevetést kaptam válaszul.