Írói szemszög:

Napjainkban:

Fekete ajtót kinyitva egy szürke teremben találta magát. E teremben egy oldalt teljesen tükör fedte, és csupán egy lámpából és két oldalt két székből állt a díszítés. Általában kihalt, üres szokott lenni estéként, de ez valamiért nem így volt. Egy alak ült nyugodt természettel, mintha ő lenne a kihallgató, és az éppen bejövő ezüst hajú lenne az áldozat. De a valóságban nem így nézett ki, hanem pont fordítva.

Komótosan ült le a helyére, miközben rendezkedte a gondolatait. Sok minden történt vele, köztük, de most valamiért egy hang sem tudott kijönni a torkán. Rosszul érezte magát, amiért ezt tette vele.

A nyomasztó néma csendet megunva Jungkook megszólalt.

-Miért? -tette fel azt a kérdést, amire Jimin egyáltalán hallani sem akarta.

Kettős érzelmek dúltak benne, csak azt nem tudja eldönteni, hogy melyikükre hallgasson. Kezdőként elszánt volt, főleg ezzel az üggyel kapcsolatban. De miután megismerte Jungkookot, valami megváltozott benne. Eleinte ő is azt látta benne, mint mindenki más, talán rosszabb volt mindenkinél. Áhítozott trófeaként vágyakozott utána, hogy ezzel be tudja indítani a nagyszerű karrierjét. Itt még nem állt volna meg. Ugyanis nem ezért vált nyomozóvá és beépített ügynökké, hanem felfedje az igazságot, amiért tizenöt évesen arra az elhatározásra jutott, hogy erre a pályára lépjen.

Újra kettejükre szállt a keserű csend. Jungkook nyugodtan végig tudta mérni Jimint. Ezüstös haja egyáltalán nem csillogott, mint eddig. Lehet, hogy a benti fényviszonyok miatt ilyen. Pedig régen a napnál is fényesebben tündökölt a haja! -gondolta magában Jungkook. A szemei is mások. Kialvatlanság és stressz is okozhatja mindezt. Vagy lehet, hogy rájöttek főnökei, hogy mi mit is csináltunk, és ezért lehet, hogy engem okol? De ha ez lenne, akkor nem ülnénk itt. Nem kapott volna el a barátai segítségével. A szája szokás szerint kirepedezett, pedig mondtam neki, hogy igyon elegendő folyadékot, és egyen is valamit. Mennyire utáltam, mikor folyton arról beszélt, hogy milyen dagadt. Legszívesebben akkor jól elintéztem volna, de nem tehettem. Habár most se valami sokat eszik, sőt mi több az eltel két hónap alatt rengeteget fogyott. Ideje lesz kézbe venni a dolgokat, de most már nincsenek határok. Készülj fel Park Jimin! Jöjjön bármi, tőlem aztán nem fogsz szabadulni! Ha kell még a halál után is követlek, de az biztos, hogy sosem eresztelek ki a karjaim közül! -mondta magában Jungkook, miközben mereven bámulta az előtte ülőt, ki nagyon nem akart a kérdésre válaszolni.

Kint már sötétség lepte el az utcákat. Csillagok ragyogtak az éjszakai égbolton, a hold társaságában.

Jimin és Jungkook még mindig a kihallgató teremben ültek változatlanul. Jimin az elmúlt időben mindig nem válaszolt, míg Jungkook türelmesen várt. De, mint mindenki másnak, neki sem véges, így már kezdett nyugtalan lenni. De szerencséjére Jimin megszólalt.

-Te is tudod, hogy miért tettem. -mondta neki alig halhatóan, de a terem üreségének köszönhetően élesen lehetett hallani.

Jungkook nem erre a válaszra számított. Valóban ő is tudta, hogy amit tett az alól nincsen menekülés. De mégis nyomta a szívét, hogy Jimin ezt tette vele. Habár ebben ő is hibás; nem okolhatja érte őt.