Jimin szemszöge:

-Agyalágyultak! Hogy bírtatok ekkora hibát elkövetni?! -hallom meg ahogyan valaki üvöltözni nem kezd. Hallkan az ajtóhoz lopakodva, ajtóhoz teszem a fülemet, hátha meghallok valamit. Sajnálatomra nem jött több beszédfoszlány. Még a tévét is lehalkítottam, hátha amiatt nem hallok semmit.

-Nam! Intézd ez őket! -hallatszódott az erőteljes hangja. Ezek szerint telefonon beszél. Az előbb vadállat módjára üvöltözött, most meg visszafogottabban beszél. Reszketve futok vissza az ágyba, és menekülök a takaró alá. Nem mintha olyan felnőttesen viselkednék, csak egyszerűen félek. Rég nem éreztem ilyen félelmet. Utoljára gyerekkoromban volt, amikor az egyik tetthelyen megláttam vérben fekvő hullát. Ahogyan a szemei ​​fennakadva, a teste agyonvágva és egyesik végtagja hiányzott. Már pontosan nem emlékszem, hogy melyik, de ez most lényegtelen. Az a látvány, a szagok mind beépültek az agyamba, és az ilyen típusú rémképekbe kerültek. Sírva keltem fel reggelente, félve feküdtem le esténként. Erről soha senkinek nem beszéltek. A legtöbb ilyen érzésem van, ettől az egy kis ordibálástól. Attól, hogy magamra felveszek erős, vastag falú maszkot, belül még mindig gyereknek érzem magamat. Jelen pillanatban pedig lehullott ez az állarc. Remélem nem most szándékozik idejönni. Előre félek, hogy mit fog velem csinálni. Ha az időérzékem nem csal, akkor már két-három napja be vagyok ide zárva. Nem panaszkodhatok, mert hozzá jobban jó világom van.

Úgy dél körül erőteljes trappolásokat hallok meg. Megáll a szobám ajtaja előtt, és a zárral játszadozik. Hallom, hogy az ajtó túloldalán elejt egy káromkodást, ezután kattan a zár. Az ágyon ülve feszülten nézek az ajtó felé. Már izzadság cseppek is megjelentek a homlokomon. A kilincs lassan lenyomódik, vele együtt nyílik ki az ajtó. Az ölembe ejtett kezeim remegni kezdenek. Próbálom őket eltakarni, hogy ne lássa, felvenni az álarcomat.

Az ajtón egy ismerős ember lépett be. Nálam úgy egy fejjel nagyobb lehet, sötétbarna haja és szemei ​​vannak. A testtartása feszült, de a szemében csak lágyságot tudok kiolvasni. Ettől egy picikét megnyugszok, olyan annyira, hogy már nem remegnek a kezeim.

-Szia! -köszön nem meglepő nyugodsággal. Az arcán sem láttom az ordibálás nyomait.

-Szia! -tegezem én is le. Így egy picikét fura, de remélem nem haragszik meg érte. Kivűlről nem látok semmilyen változást, a mosolyon kívül.

-Hoztam ebédet. Sajnálom, most nem tudok veled lenni, de majd bepótoljuk. -tette le az éjjeliszekrényre az ezüst tálcát.

-Köszönöm szépen! -köszönöm meg neki, és hálásan nézek rá, amiért hozott ebédet, és így bánik velem. Remélem továbbra is hasonló lesz, és nem fordulnak rosszra a dolgok.

Nem szól egy szót sem. Rám néz, és mosollyal az arcán elhagyja a szobát. Eddig olyan feszült volt a légkör, most az egyik pillanatról a másikra teljesen megszűnt. Kifújtam ez eddig benartott levegőt, testem ellazult. A zár kattant egyet, jelezve újra be vagyok zárva.

A tálcán valamilyen tésztás leves és feltekert hús rizzsel és ubival tálalva. Éhezve nyúlok elsőnek a levesért, majd utána a húsért. Meglepő módon nagyon finomak voltak. Egyből az egészet elpusztítottam, nem törődtem vele, hogy más adalék anyagot tartalmaz-e, vagy sem.

A nap hátralévő része nyugisan telt. Dél óta nem láttam azt az embert. Még a nevét sem tudom, és azt sem miért vagyok itt. Számtalan kérdésem lenne hozzá, de várnom kell rá. Azt mondta, hogy majd eltöltünk egy kis időt. Remélem akkor választ is kapok a kérdéseimre.