Jimin szemszöge:

Hideg szellő simogatta csupasz testemet. Hideg borzongás futott végig rajtam. Babapózba húztam össze magamat a hideg padlón. Ez nem olyan domború, érdes, amit a lábam alatt éreztem. Ez sima és egyenes. Valami nem stimmelhet vele, de nincs hozzá elég erő, hogy megnézem min fekszem. Nem érdekel, csak pihenni szeretnék. Fáj mindenem, főleg az alsó felem. Nem számítottam rá, hogy Jungkook ennyire el fog velem bánni. Ekkor az elmémbe hasított az a gondolat, amit még akkor mondhatott: ez még csak a kezdett volt. Lehet, hogy csak én képzelem be magamnak, de már előre félek. Nem akarok itt lenni. Haza szeretnék menni, élni az eddigi normális, láthatatlan kis életemet. Ahh, de ezt már csak álmodhatok, nem valósul meg. Már Jungkook csapdájába vagyok zárva, ahonnan nincs szabadulás. Csak egy: a halál. Ha meghalok csak nem érzem ezt a földi poklot. De ezzel van egy kis bibi: még nem találtam meg a szüleim gyilkosait. Igaz apa magával vitte a halálba gyilkosát, de mégis ...

Még élnem kell! Nem adhatom fel, tovább kell küzdenem!

Lehunytam szemeimet, s tovább pihentem. Ki tudja mikor lesz rá legközelebb alkalmam. Minden egyes percét ki kell használnom.

Fogalmam nincsen, mennyi idő telhetett el. Jungkook újra lejött a pincébe, s felkapcsolta maga mögött a villanyt. A hirtelen jövő fénytől le kellett hunynom szemeimet. Túl erős, vakító ez a lámpafény, pedig nem olyan erős. Csak eddig vak sötétségben voltam, semennyi fény nélkül.

Csak most vettem észre, hogy egy ketrecben fekszem. Szerintem ugyan olyan állapotban vagyok, mikor a láncokon lógtam. Nyakamon a fekete színű, vastag nyakörv van, míg testemet még mindig kék és lilás foltok díszítik. Miért nem tudnak gyorsabban gyógyulni? Tök jó lenne, nem látnám magamon mindazt, amit Jungkook velem művelt.

Jungkook nagy vigyorral az arcán guggol le elém. Rettegve próbálok minél távolabb menekülni, de hamar rácsokba ütközött a hátam.

-Csak nem félsz Jiminie? -kérdezte tőlem ironikusan. Nem mertem megszólalni és megmozdulni sem.

Felállt helyéről, és kinyitotta a ketrecem ajtaját. Testem magától remegni kezdett. Nem akarom én ezt! Miért nem tud békén hagyni? Miért nem tud elengedni? Hiba volt ide visszajönnöm. Miért kellett a saját kíváncsiságomra hallgatnom? Akkor nem lennék ebben a szar helyzetben. Saját magam alatt vágtam a fát.

Jungkook nyakörvemnél fogva kirántott a ketrecemből, amit hagytam neki. Felesleges ellenállnom, csak nekem lesz rosszabb tőle. Nagyot nyekkenve értem földet. Most már csak az az alfelem fáj, hanem minden egyes porcikám. Jungkook nem kímélt. Újra megragadta a nyakörvemet, és egy ismeretlen helyre ráncigált. Szerencsére most nem másztunk lépcsőt, vagy mentünk le rajta. Elég volt az első esett, nem akarom még több olyant.

-Ülj fel! -parancsolta meg nekem. Remegő lábakkal álltam fel, s másztam fel egy fémből készült asztalra. Miért engedelmeskedek neki? Úgy elmenekülnék innét, csak most nem tehetem. Félek, hogy ennél csak rosszabb lesz, amit nem akarok! Nagyon nem!

Jungkook fejem fölé nyúlt, s egy láncot húzott le. Az csörögve engedelmeskedett neki. Nyakörvemre csatolta a láncot, majd magamra hagyott. Így volt időm szétnézni, hogy itt mi is van.

Az új helyen csak két nagy szekrény van. Nem tudom, hogy mi van benne, de szerint nem is kell. Csak rosszabb lesz tőle a helyzetem. Talán az eddiginél még rosszabb. Testem minden egyes pontjai beleremegtek. Elég volt csak belegondolnom, és már ilyen reakciókat vált ki. Nem is értem, hogy akkor miért fantáziálgatok ezt.