Jungkook szemszöge:

Másnap iszonyú fejfájásra keltem fel. Furcsa módon újra a szobámban keltem fel. Szerencsémre nem meztelenül, amit annyit jelent, hogy nem voltam Jiminnél, és nem bántottam. Megint. Jimin említés eszembe jut, hogy csak délben sárga utoljára enni. Nem azért tartom fogva, hogy szegénykém éhezzen. Az ágyból kipattanva szaladtam le a konyhába.

A konyhában furcsa módon finom illatok keringetek. Nagyot szippantottam a levegőből, s indultam el felé. A konyha és a nappali egybe van nyitva, ezért nagyon jó rálátásom nyílik a konyhára. A konyhában egy igencsak ismerős emberke sürgött-forgott. Nagyra nyitott szemekkel közelítettem meg. Ő még szerencsére nem vette észre, hogy a háta mögé lopakodtam. A tűzhelyen szalonnát süt, ami már nemsokára jó lesz. Derekára csúsztattam kezeimet, s füléhez hajoltam.

-Mond Jimin! Ezt hogy gondoltad? -suttogtam mély hangon fülébe. Jimin megállt mozdulataiban, s teste remegni kezdett.

-É-én ... -nyögte ki halkan reszketett hangon.

-Te! -hangzott inkább kérdésnek a mondatom. Az egyik kezemet elvettem a derekáról, s levettem a lángról a szalonnát. Jimin mindig megdermedve állt a karjaim között. Nem mert megszólalni, még levegőt venni sem.

-Hallgatlak! -fordítottam magammal szembe. Ekkor beugrott a tegnap esti dolog. Remélem kívülről nem látszik, de meglepődtem rajta. Tegnap este róla beszéltem neki. De különös módon nem futott el, pedig lett volna rá lehetősége.

-Tudod, a néma gyereknek az anyja sem érti szavát. -vártam megint egy újabb időt, de nem tudott mondani semmit. -Ha nem mondasz semmit, kénytelen vagyok nagyobb büntetést kiszabni, mint ami valóban járna neked. -fenyegettem meg, ami végre valami hatást elért nála.

-É-én ... -kezdett bele, mint pár perccel perc. -M-mikor kimentél, és elmentél kilopakodtam a szobából. És még magam sem tudom miért, de nem mentem el. A kanapéra leültem, és csak néztem ki a fejemből. Aztán te visszatértél megint részegen, és akkor megint féltem. De most valamiért nem támadtál le, mint múltkor, hanem mindent elmondtam nekem. Akkor nagyon meglepődtem rajta. Mikor magamhoz tértem te már rajtam aludtál, ezért felvitelek a szobádba. Vagyis remélem, hogy az az volt. -mondta dadogva, s félve. -Annak szerint, amit tettél nagyon megsajnáltalak, ezért itt maradtam. -kezdett el a végénél könnyezni. Gyengéden magamhoz öleltem. Örülök neki, hogy nem szökött el, mivel megannyi lehetősége lett volna rá. Igaz nem a kérdésemre válaszolt, de már tisztában vagyok a tegnap esti dolgokkal.

-Cssshhh, ne sírjál. -próbáltam megvigasztalni. Még sosem csináltam ilyent senkinél. Ebben a világban, ahol élek, nem éppen az érzelmekről szól. De a lelkem mélyén mégis érzem, hogy Jimin képes visszahozni a rég eltemetett énemet.

Time skip

Körül belül fél órán keresztül csitítgattam, mire lenyugodott. Ölbe kapva az egyik székre tettem rá, s befejeztem a reggelit. Igaz azok már réges-régen kihűltek, de még így is finomak voltak. De mégis Jimin alig evett belőle. Még akkor is, mikor mérgesen rászóltam, hogy egyenlőre többet, nem evett. Leerőszakolni a torkán pedig nem szeretném. Most rajtam a sor, hogy lépjek, méghozzá a jó irányba. Mármint neki jó irányba, nem pedig a munkámban.

A munkámról jut eszembe, hogy azóta sem Nammal, sem Jinnel nem beszéltem. Olyan mintha ismeretlenek lennénk más mellett, amit nem szeretnék. Szomorúan gondolok vissza arra az időre, mikor hárman együtt voltunk, s sértettük meg a szabályokat.